Szükségletvihar szülésorkán
lux.blogomon írt írt mai bejegyzésemben szükségletviharnak neveztem azt, amit egy másik bejegyzésemhez írt kommentemben mintegy “kozmikus ( születést követő) traumasorozat”-ként írtam le, és részleteztem. (Csak azért jelzem, hátha érdekelnek valakit a részletei is annak, amit alább röviden összegzek, és tett már Isten ennél nagyobb csodát is.)
A szükségletviharoknak az az alapja, amiből a későbbi dühkitörések ereje származik és táplálkozik: a “születésorkán” felidéződése. A születésorkán pedig szükségképpen idéződik fel.
Amiként a születésorkán választja el a születés előtti (fiziológiailag és ennek megfelelően érzelmileg) stabil állapotot, a születés utáni kevésbé (de az orkánhoz képest) stabil állapottól, úgy az ezáltal adott mintázathoz (jó - borzalmas - tűrhető) rendeződnek (és ezzel erősítik is és gazdagítják is a mintázatot) a születés utáni tapasztalatok.
Regisztrált pszicho.blogomon részleteztem, hogy az anya viselkedése (miként) alapozza meg a csecsemőn “keresztül” a későbbi felnőtt düheinek mértékét, és főként azt, hogy ezeket képes-e egyáltalán kezelni.
A viharok nem regisztrált felületen, hanem bárki által kérhető jelszóval olvasható kommentemben felsorolt okait most azzal egészítem ki, hogy Diderot Levél a vakokról témájáról árulkodó című írásában összegzi, hogy milyen megrázkódtatást okoz, ha valaki hosszú idő után visszanyeri a látását, vagy pláne, ha született vaksága különböző okokból megszűnik.
Ezen, az elsőként még Diderot által leírt traumán mindannyian átesünk, akik az anyaméh sötétjéből a látás képességével, és nem annak hiányával születünk meg. A fentebb említett alapmintázat (jó - borzalmas - tűrhető), és az erre épülő alapritmusunk arra a működési módra épül, amely tisztább formában azoknál nyilvánul meg, akik vakon születnek, és azok is maradnak.