A sehol és a mindenütt (a “köztünk-” és “felettünk-”) lét
Tegnap egy rossz darab egészen briliáns (és ezért nemcsak hogy nem unalmas, de szórakoztató) előadását láttam.
A színész, Várnai Szilárd 35 szerepet hozott bravúrosan (mert egymástól jól megkülönböztethetően is, és hitelesen is) (közel három órán át, és külön bravúr, hogy ennyi időn át le tudta kötni a nézők figyelmét), de ezen kívül nem történt szinte semmi, és nemcsak sikeres és kivételes, de bravúros erőfeszítése és alakítása ellenére egyáltalán nem derült ki semmi.
Nem színész tehet róla, hogy maga a darab rossz, mert megíratlan (volt és maradt): (csak jól-rosszul) leképzett sorso(ka)t az író (sajnos elmaradt) meg( és át)formálásával nem bevezette a közvéleménybe (és ezáltal nem annak részévé) tette (hanem követte, ahogy egy sors közérdeklődésre számot tartóvá kezd formálódni – de aztán a nem közérdeklődésre számot tartóakhoz hasonlóan – semmivé, mert feledhetővé foszlik.
Mitől közérdeklődésre számot tartó egy élet(tel kirajzolódó) sors(vonal) megformálása? – ez az a kérdés, amire ha a lehető legrövidebben is, de válaszolnom kell, hogy a címmel ígérteket legalább vázolhassam.
Attól hogy a közöset mutatja fel és meg. A közöset abban az értelemben is, hogy mindannyiunk közös szereplehetőségei(ből minél többe)t (annál jobb a darab), és közöset abban az értelemben is, hogy ezek (legkésőbb a halállal megmutatkozó) összetarthatatlanságát: és ezáltal (végül közös bajunkat, de mivel a szereplehetőségek többé-kevésbé már a halál előtt összetarthatatlannak bizonyulnak, a halál az összetarthatatlanságuk – de még inkább az összetartásukhoz szükséges(szereplehetőségekről való) lemondás – okozta fájdalom (el)mulasztó gyógyírjaként is mutatkozik) közös bajunkat gyógyírként mutatja fel. “Meghalni jó” tanítja és ezáltal vigasztal egy jól (mert erre a célra) formált sors(vonal).
A darabban bőséggel megvolt erre a lehetőség(e az írónak, de nem a rendezőnek és színésznek), de mivel az író nem élt vele, erre nem is vesztegetek több (csak annyi) szót (hogy úgy is élhetett volna a lehetőséggel az író, ha a szerepek megjelenő kavalkádja egy a színpadon láthatóan széthullott ember sorsaként csak a szereplőként is megjelenő író – és persze a nézők – fejében áll össze. Vagy éppen pont fordítva, a feltáruló szerepkavalkád és főként annak hívószavainak hatására az író személyisége hullik elemeire – persze csak előadott módon! az előadással – szét;vagy más módon, de ezek bármelyikének megvalósításához jobb író szükségeltetett volna. Azt gyanítom egyébként, és ezek alapján, hogy a jó darabok másodlagos hatása abban rejlik, hogy a megjelenített történetben már elemire hulló összetartási lehetőségére való utalással másodlagos vigaszt is szolgáltatnak az őket néző halandóknak. A legjobbak pedig, mint Szophoklész az Oedipus király végén, ezekkel az elemekkel el is játszanak, többszörös befejezés(eke)t írnak darabjaikhoz. No mindegy!).
Amire jutni akartam, hogy a már tárgyalt hollét szintén tárgyalt ottlétből a szintén tárgyalt ittlétté alakulása közben számolni (és számításba) érdemes (venni) a sehollét kategóriájával is, ami műalkotássá és (csak műalkotásként) formált sorsoknak lenne közös neve is, interperszonálisként létmódja is, mintegy át( és tovább )vezetve az alakulás leírhatóságát (és a műalkotásokat) a mítoszok, valamint szereplőik, uruk, és azok Ura, a mindenüttlét felé.
(De csak akkor, ha valaki feltétlenül a létfilozófiai (az ontológiai) kategóriák használatához ragaszkodik, amik már régóta inkább zavar, semmint ismeret forrásai.)
2009. december 7. hétfő - 8:19 de.
a darabbal kapcsolatosakkal egyetértek, különösen tetszett a sehollét kategóriája, ahonnan már csak egy lépés a semmi
2009. december 7. hétfő - 9:54 de.
A sehollét kategóriájától (nem viccelek, hanem ebben a tekintetben a buddhistáknak hiszek) legalább két lépés a semmi. Legalább két lépés, mivel – ezt már nem a buddhisták mondják, hanem meditációs tapasztalataik magyarázataként én teszem hozzá – az ember egy projektív (projekciós) gépezet.
Emiatt, projekciói okán a semmit (ha nem pusztán és üres intellektuális konstrukció, ha nem az elme üres, és semmire sem jó játéka csupán, akkor) csak Nirvánaként vagyunk képesek “érzékelni” és a maga valóságában felfogni, de – meditációs tapasztalataik szerint – csak azt követően, hogy a sehol-létből a mindenütt-lét “lényein” átvergődünk/átvergődtek.
A “lények”-et projekcióként vélem a mi felvilágosult kultúránkra nyelvezetére átfordít(hat)ani, de azzal a megszorítással, hogy ezek legalább annyira és csakugyan létezők, amennyire valóságosak a mítoszok lényei, és – főként! – a mítoszok (lényeinek a) hatása.
Ezeknek a lényeknek a világán át vezet nem a semmihez, hanem ahhoz (a mi felvilágosult kultúránkra nyelvezetén talán tiszta projekciónak nevezhetőhöz) az út, amit (talán nemcsak) a buddhisták meditációikból (Nirvánaként valóban) ismernek.
Az (üres, álláspontom szerint még gondolati konstrukcióként is semmire sem jó) intellektuális semmitől azt hiszem azáltal különbözik a Nirvána, hogy az előbbi csak egy kategória a többi közül (a premissza gondolkodók
konstrukciója A premissza gondolkodókról egy Kierkegaard értelmezés részeként ezen a linken keresztül tájékozódhatnak). Az intellektuális konstrukcióként elgondolt semmi változékony felhasználású, és éppen ezért sehová, és mindenhová vezető kategória, mert általa is, nélküle is arra tart a gondolkodás, amerre a gondolkodó projekciói irányítják/vezetik, amiből és aminek használatából nem következik semmi, mert bármi “következtethető”.
A Nirvána meditáció úján átél(he)t(ő), (és így olyan) feledhetetlen (tapasztalat, ami megváltoztatja a az átélőt, ezáltal őt magát, és így a gondolkodását is).
(Megjegyezném, de csak zárójelben, hogy a semmivel kacérkodó felvilágosodás után gondolkodóink, Heidegger és még Sartre is hasonlóról gügyögtek. Heidegger a gondolkodás tapasztalataként, Sartre csak egy – egy először általa – alapregénynek mondott művel, Az undorral.)
Nincs – elvi – vitám azzal, hogy a Nirvánán túl, ha a projekcióinktól csakugyan el tudnánk tekinteni (ez ismereteim szerint Buddhának sem sikerült, és egyelőre, ha más úton, de eddig én is hiába kísérletezem ezzel) csak(ugyan) a semmi lenne (de – mint már írtam is – legfeljebb csak – most helyesbítek, nem második, hanem – harmadik lépéssel elérhető módon, a lényeken és a Nirvánán túl).
Most éppen azon gondolkodom (az imént említett kísérletezés mellett), hogy talán épp emberlétünk következtében (és okán) meglehet, nincs semmi.
Azonban éppen hogy nem abban az értelemben, hogy a létező(ne)k (mondottak és létezőként tapasztaltak “valójában”) semmik lennének, hanem abban az értelemben talán, hogy (általunk megerősített, közvetített) létüktől a semmi is (valami) Nirvána(ként felragyog, és így már nem semmi, hanem – talán általunk, talán másként is, de minimum – ragyogás, amit olykor hajlamos vagyok és olykor-olyan isteninek nevezni. Sőt, még ritkábban isteninek tekinteni/gondolni, ami abban az értelemben – talán! – istenivé teszi a dolgokat, hogy a hozzá, a – buddhisták által Nirvánának mondott – ragyogáshoz vezető – inkább mentális, semmint gondolati – úton a létezők is ragyogóbbá, ezáltal istenivé válnak, de – nemcsak tapasztalható, hanem látható módon – inkább csak az utazóknak, ám éppen ezért megeshet és lehetséges, hogy ezáltal és ezzel csak a kísérletező lesz pszichotikussá, így egyelőre spekulációként nem folytatom).