Ottlét
A hollét ből (főként az ahhoz írt kommentekben foglaltaknak megfelelően) nemcsak, és nem elsősorban ittlét lehet, hanem a gyermeki/filozófusi helymeghatározás, Szent Ágoston szavával a “nyugtalan lélek” tudásszomját ottlét és – ennek megfelelő, nem a jóllakottság öröméből táplálkozó, hanem a (szellemi) táplálkozást ellehetetlenítő – telítettség válthatja fel.
Ennyiben, de csak ennyiben Sartre-nak igaza volt, az egzisztencializmus keletkezésénél egy érzés, szerinte az undor (la nausée) munkált.
Azonban az egzisztencializmus a legkevésbé sem keletkezett, a filozófia alakult néhány évtizedig egy így is megnevezhető irányba, egyrészt. Másrészt nem ő, hanem Heidegger jutott el addig, hogy főként metafizikáról elmélkedve feltárja, hogy mit fed el ez az érzés, de ő is csak nyomára jutott Descartes (és a filozófia) izgatottságának, és izgalmának.
A hollét elvesztése, és ottlétté fagyása Descartes erre vonatkozó észrevételével összhangban, egymással összhangban nem levő, ám igazként állított tanok mentén, és ennek nyomán a (Kierkegaard nyomán inkább) a saját(nak nevezhető szubjektivitás) (ha talán el nem is vesztésével, de – szinte – észrevehetetlenné) gyöngülésével megy végbe. Mindez azonban csak mintegy előfeltétel.
Annak előfeltétele, hogy az ember mintegy kiszoruljon saját életlehetőségeiből azáltal, hogy – Tatár György még nem publikált, Jóbról írt tanulmányában közölt észrevételének megfelelően – mindinkább nem hozzá, hanem róla beszélnek. Mind kevesebbet – tehetjük hozzá. Az ideológiák (a vallások, a filozófiák és főként a hatalom) nem annyira alanya, semmit és mindinkább tárgyaként.
Nagyjából így és ezáltal lesz tehát a hollétből ott( ahol épp mások vélik látni )lét (bizonytalan, és elmosódott látszata), a saját gyorsan halványuló lenyomata (mintegy mind esetlegesebb korrekciós szempont az ideológiákhoz és mindinkább mind értelmetlenebb működési zavar, melynek mind üresebb forrásásává zsugorodik és mosódik az eredeti saját).