Holocaust: az inverz inverze
Eredetileg arra gondoltam, hogy a holocaust a kiválasztottság (elvallástalanodott világban megjelenő) inverze (sajátos transzformálódása az új közegre és közegben). Mióta felderengett, hogy a Nürnbergi per előtt is, és (attól mit sem zavarva és zavartatva) azóta is vallástalan állatok biológiai elődeiket keresik (árulkodó módon) az ember származásának kutatóiként, nemcsak arra gondolok, hogy az ember nem származott, hanem keletkezett. (Az állatvilágból származó humanoidokból.)
Arra is gondolok, hogy (ez) a keletkezés a(z addigi) származás tagadásával (nem lezárult, hanem csak) zárul(gat).
Természetesen nem a humanoidok származásának (ostoba és csökött, vaskalapos) tagadásával (amint arra számos sajnálatos kísérlet történt). Az eredetileg a majom és az ember között keresett hiányzó láncszem nem biológiai voltának a felismerésével, mely felismerésnek természetesen biológiai feltételei is vannak, de ez nem korlátozódott (és helyes módon ma sem korlátozható) a homo sapiensre, aki ennek a helytelen (mert biológiai alapokon önmagára történő) korlátozásnak (nemcsak biológiai értelemben) máig ható módon érvényt szerzett.
A helyzet ugyanakkor korántsem reménytelen!
A vallástalan állat újra elérkezett az elő-mítoszok korszakába, és ha nem is ugyanazon, hasonló úton, mint elődei. Elődei halott kultuszát ugyan mindinkább semmibe veszi, de újat, és bonyolultabbat van alapítóban: a régi kultusztárgyak egy részét már nemcsak szemétbe túrja, (mint az nemcsak a Holocaust során történt, de a ki nem fizetett sírhelyekben nyugvókkal folyamatosan történik). Némelyik régi/új kultusztárgyat (és növekvő számban!) saját kultuszhelyeire, múzeumokba cipeli, és kiállítja. Nem eltakarja, mint elődei, hanem előbb föl-, azután mintegy kitárja őket, de nagyjából a megelőző kultuszhoz hasonló logika mentén.
A(z egykorik) előkelők maradványait gyakran díszesebb helyeken, és gyakran azok díszesebb termeiben, sokszor díszesebb körülmények között, mint ahol azok eredetileg (az előző elő-mítosznak megfelelően) a világtól elzártan nyugodtak.
2010. április 13. Kedd 12:02 de.
ez nem igazán érthető
2010. április 13. Kedd 12:30 de.
Köszi! Akkor ragozom!
Azt próbáltam elmondani, hogy észrevételem szerint a Holocaust nemcsak egyszeri esemény, hanem tudatállapot, amiből nemcsak az ezen a néven ismert esemény következett (be), hanem az eredeti ismétlődött.
Az az emberirtás ismétlődött, amit a homo sapiens (feltehetően nemcsak a neander völgyiekkel szemben) elkövetett. Az okok részben hasonlóak, mert csak részlegesen módosultak az elmúlt ötven-százezer év soron.
Az okok:
1/ pszichés struktúránk(nak:
1/a xenofóbiát okozó, és főként:
2/a xenofóbia következményeinek kizárólagossá tételéhez szükséges szervezettségének környezeti hatásra történő) kialakulása/létrejötte.
2/a/1 Azért környezeti hatásra jött/jöhetett létre/alakult ki a pszichés struktúránk, mert (anatómiailag jóval, év tízezredekkel) korábban adott volt az agy, mint az agy viselkedést szabályozó funkciójának mára “csak” népirtásként ismerős, népirtássá “szelídült” xenofób megnyilvánulása.
3/ Holocaust (tudatállapot) első (általam tételezett) megnyilvánulása csak látszólag állt közelebb a fajirtáshoz, mint legutolsó ismétlődése. Az irtás ugyanis a humanoidokra (és talán a mammutokra) korlátozódott. Ami (vagy) azt jelenti hogy a xenofóbia szélsőséges megnyilvánulás(ához szükséges pszichés struktúr)a a hasonlóakra, de külső jegyek alapján megkülönböztethetőekre irányult (Vagy azt hogy az azonosság határa - hasonló okokból - olyan szűken húzódott, hogy az azonosság körén kívülre, a táplálékok közé kerültek a “csak” hasonlóak.) (A két motívum között nem szükséges dönteni, valószínűleg párhuzamosan, egymás hatását erősítve érvényesültek, viszont a xenofób motívum meglétére mutat, hogy a szintén szerszámot használó, és szervezetten vadászó humanoidok a mamutoknál jóval szegényesebb, ugyanakkor nehezebben elejthető, veszélyesebben levadászható zsákmányok lehettek.)
Később folytatom a Holocaust tudatállapot (mint xenofóbia szélső fokának) további következményének érthetőbb kifejtésével, már amennyire a fentiek érthetőbbek az eredetinél.
2010. április 13. Kedd 12:49 de.
most már értem, persze nem értek egyet. a Holcaust-ot én nem oldanám fel az apeiron-ban, mégha az apeiron talán legtisztább megnyilvánulását is láthatjuk benne, a xenofóbia ez esetben csak a létező.
2010. április 13. Kedd 2:12 de.
A xenofóbia valóban “csak” létező, de az a létező, ami ajtót nyitott annak, amit - Anaximandrosz (a link csak június 29-től él. Majd.) gondolkodását valószínűleg okkal és sikerrel megidézve - az “apeiron legtisztább megnyilvánulásának” nevezel. Félek azonban, úgy helyesebb mondani “az eddigi legtisztább megnyilvánulásának”. Amiket föntebb, a bejegyzésben említettem, ilyen - ha nem is félelemre - aggodalomra okot adó jeleknek is tekinthetőek:
A legborzalmasabb látvány, amitől - ha jól emlékszem az olvasottakra - a nürnbergi vádlottak is rosszul lettek, a holttestek tömegének gépi mozgatása. (Nem emlékszem, hogy autóról borítják-e le őket, vagy buldózerrel tolják a testeket. Azt hiszem borítják őket, de nem vagyok ebben egészen biztos.)
Valóban szörnyű.
Amiként elgondolkodtató, hogy nagyon hasonló történik köztemetőinkben is azoknak maradványaival, akinek sírhelyéért utódaik nem fizetnek.
Ugyancsak rettenetes, a legyilkoltak tárgyainak értékesítése. Látványként számomra a cipőhegyek. Történésként az aranyfogak aranyrúddá öntése és a diszkrét és a lehető legfinomabb svájci bankokban való letétbehelyezése és értékesítése. Elgondolkodtató azonban, hogy noha még nem egészen ez történik, de a fenntartó számára már nem rentábilis sírhelyek újraértékesítése azonban - talán csak számomra, de - erre hajaz.
Azért nem a legiszonyatosabb, mert finom és civilizált - Horn Gyulát idézve - “ejrópa”(i) elménk számára egyenesen a felfoghatatlan(ok) a szépen és gazdagon tetovált áldozatok bőréből készült lámpaernyő(k). Mi finom és civilizált európai lelkek csak kicsomagoljuk a felékesített holtakat, és meztelen testükben gyönyörködünk.
A nakrofilia és nekrofilia határán egyensúlyozó lelkek egyik legpompázatosabb célpontja az Egyiptomi Múzeum múmiák terme Kairóban. Ott mindaz a maga meztelen és összeaszott valóságában látható, ami a csak - az ilyen kifinomult és kényes egyensúlyukat óvó lelkek számra - szem-szájnak ingere. És így tovább, de máskor.
Azért nem a legiszonyatosabb, mert finom és civilizált - Horn Gyulát idézve - “ejrópa”(i) elménk számára egyenesen a felfoghatatlan(ok) a szépen és gazdagon tetovált áldozatok bőréből készült lámpaernyő(k). Mi finom és civilizált európai lelkek csak kicsomagoljuk a felékesített holtakat, és meztelen testükben gyönyörködünk. A nakrofilia és nekrofilia határán egyensúlyozó lelkek egyik legpompázatosabb célpontja az Egyiptomi Múzeum múmiák terme Kairóban. Ami csak - az ilyen kifinomult és kényes egyensúlyukat óvó lelkek számra - szem-szájnak ingere. És így tovább, de nem most. Máskor.
2010. április 13. Kedd 8:17 de.
a xenofóbia viszont nem gyilkol.
2010. április 13. Kedd 12:32 du.
Nem is azt írtam, hogy ölne a xenofóbia.
Ha már azonban így szóba jön: harag (és az ezzel nagyjából fordítottan arányos kontroll hiánya engedi) öl(ni azokat, akiken felnőttebb korukban uralkodik el a düh elemi erejű, preverbális időszakunkból ismerős foka. Talán a xenófóbia a lélekben feszegeti/ olykor megnyitja azt az ajtót, amin át, ha nem is - mint írtad - az apeiron, de az tör ki lelkünk - nemcsak érckapuval hanem verbális fallal védett - Tartaroszából, amiben és aminek nyomán, mint írtad: “az apeiron talán legtisztább megnyilvánulását is láthatjuk“. Mert ha a harag gyilkossá erősödik, ha nem is feltétlenül apeiron, de abban az értelemben igen, hogy szinte határtalan, de mindenképpen kontrollálatlan).
2010. április 13. Kedd 3:55 du.
a xenofóbia nem düh, csak akkor válik azzá, ha az idegen mi magunk vagyunk, de ez már poszt-Gemeinschaft
2010. április 13. Kedd 4:18 du.
A xenopercepció,
ha van ilyen 
nyilván nem düh. (Ha van xenopercepció, akkor meglehet alakfelismerésből, amikor kialakul és az alakként felismertnek a sémán túli/azt meghaladó azonosíthatóságának a hiánya alkotja. Egy a “hasonló de nem az” felismerésként verbalizálható, de már a preverbális korban - tapasztalható módon - funkcionálni kezd.) Hanem amikor a (feltételezett) xenoperceprió(ra már) már xeno( nyilván elő)fóbia:-) (épül)…
Valószínűleg még akkor sem düh, de vagy vonzóhoz (anyához, mint inkább pozitív ingerforráshoz hasonlóra), vagy kevésbé vonzóhoz (nem az anyához - netán az apához - mint kevésbé pozitív, mert nem/kevésbé tápláló ingerforráshoz) való hasonlósága, már pozitív, vagy negatív izgalomnak is forrása. Az utóbbi halmozódhat dühvé.
Valószínűleg a bizonytalanság hatására.
A nem egyértelműen pozitívként, vagy negatívként való azonosíthatóság, már a kutyáknál is neurotikus, sőt pszichotikus reakcióhoz vezet, Pavlov (nem nyálcsorgatós, hanem abban a) kísérletében (ahol a kutyáknak kört és egy körhöz közelítő ellipszist kellett megkülönböztetniük jutalomtápláléktól és büntető áramütéstől serkentve). És feltehetően ez (és ennek hatására a kielégülés mellett az őrjöngő düh) van kezdetben, mert kezdetben semmi sem azonosítható. Ez az őrjöngő düh és a kielégülés az, amire ezek pótlásai a(z ontogenezist ismétlő) filogenezis során rá(épültek és annak variánsaiként )épülne, és (alapvetően azonos, de részleteit tekintve individuális) pszichés struktúránkat alkotják.
A határ eleinte azt hiszem koncentrikus (ha mértanilag pontos nem is) körönként tolódik kijjebb, és kijjebb, de eleinte a saját (szelf) és a nem saját határaként. A Gemeinschaft/Gesellschaft megkülönböztethetőség referenciája erre a saját/nem saját (koncentrikusan bővülő) határsorozatra, annak további, ám kollektív kiterjesztéseként (és döntő részben csak tanulással, nem pedig személyes tapasztalat révén) épül(t és épül) rá.
A saját és nem saját között (a sajáton túl) egy új kör, a miénk a köre létesül. A miénk elemei (csak közvetett módon) az enyémek (azáltal, hogy része vagyok annak, amit miként nevezünk meg), de nem a sajátom. Ennek az aszimmetrikus kiterjesztésnek a másik oldala, hogy az, ami a enyéim körén kívül helyezkedik el, az már nemcsak hogy nem a sajátom, hanem idegen.
A miénk időben növekvő (a saját és az idegen közötti) elemeinek összességéről szokás talán nagyjából Gesellschaftként, a Gesellschaft körén belüli elemekre Gemenschafként kijelentéseket tenni (és ezzel) utalni. Fölötte és szükségképpen pontatlanul.
A fentiek ugyanis csak (ráadásul egy ideál tipikust) közelítő leírást alkotnak, ami egy olyan valóságnak az absztrakciója, amelyben nem egy Gemeinschaft kör létezik, hanem a Gesellschafton belül (olyan) Gemeischaft körök, amelyek egy másik (pláne egy távolabbi) Gemeinschaft körből nem egyszerűen a Gesellschaft részei, de kiszámíthatatlanságának okai is egyben.
2010. április 14. Szerda 1:22 de.
ez már nekem túl bonyolult
2010. április 14. Szerda 1:49 de.
Dehogy!
Pofonegyszerű. 
Más kérdés, hogy pokolian zsúfoltra sikerült, amit föntebb összehordtam, sorry!
Egyelőre néhány mondatban összefoglalom - amit ezek szerint fentebb csak akartam kifejezni - és, ha érdekel, majd újraragozom.
Ahogyan fordulópont a fejlődéslélektanban a beszédtanulás, ahhoz hasonló választó vonalat jelenthetett az emberiség történetében a beszéd.
A beszéd kialakulása előtti eseményeket (amelyek létét olyan leletek valószínűsítik, amelyek még alig/csak korlátozott artikulációra voltak képesek) azok, nagyjából ahhoz hasonló lélektani struktúrák határozták meg, amelyek(hez hasonlóak) a preverbális időszakot ma is meghatározzák.
Hogy beszéd előtti, de már emberi interakciók és események voltak, azt pedig az mutatja, hogy a különböző fajokhoz sorolt, anatómiailag (a mainál jóval nagyobb különbséget mutató) humanoid leletek mellett ugyanolyan szerszámleletek megtalálhatóak.
Az utólagosan a maradványok és leletek alapján (és akár okkal) különböző fajokra osztott emberi fajok kulturális egységet alkottak. Már ha a kulturális egység kritériumaként fogadjuk el az egymástól való tanulást (mert egyébként, tanulás nélkül hiába szerezték volna meg egymástól/cseréltek volna egymással szerszámokat).
A preverbális időszak azonban néhány lapos közhelytől eltekintve Piaget munkásságáig sötét folt volt a fejlődéslélektan számára (és a standard számára az is maradt). Analitikusan pedig hozzáférhetetlen. Volt. Heinz Kohut munkásságáig, főként annak “teleszkóp” elméletéig (miszerint a preverbális anyag ugyan közvetlenül valóban hozzáférhetetlen, de annak nyomán, ha részlegesen is, de rekonstruálható, annak révén, hogy nagy részben annak, a preverbális struktúrája rendezi a korai/az első verbális emlékeket. Az utóbbiak mintegy teleszkóp szerűen épülnének az előbbiekre.
Föntebb semmi mást nem tettem, mint játszottam kicsit.
A rendelkezésemre álló álom anyagok, és az azokról folytatott beszélgetések releváns részei alapján Kohut nyomán a(z ő általa bevezetett, és meghatározónak tekintett) alap(vető )struktúrát, a Szelf-et elkezdtem alkalmazni (próbálni) egy olyan időszakra, ami még a Szelf (az általa elnevezett) grandiózus szelffé és mindenható szelffé hasadása előtt lehetett. Ha úgy tetszik a hasadás útvonalát. (És közben az eddigieknél is őszinte bámulattal töltött el Szókratész, aki valamicskével Kohut, és az analízis előtt elég pontosan látta a hasadás alaptermékét, alaptermékeit, -eredményeit, akiknek egyikét még Tiziano is alaposan megszépítette.
Persze a 6-7000 álom anyaga ellenére (amiknek nagyobbik része ráadásul kevéssé, túlságosan is bonyolult módon releváns) mindez inkább csak játék, de számomra nagyon is termékeny (és sajnos csak számomra szórakoztató) játéknak bizonyult.