Hollét
Heidegger az emberi létet ittlét( dasein)ként értelmezi. Nem tartom egészen, de inkább csak elvileg kizártnak, hogy nagyritkán valaki csakugyan itt lehet.
Minával való legutóbbi eszemecserém, de főként az áttételekkel való foglalkozásom mind valószínűbbé teszi számomra, hogy az emberi élet talán nagyon szerencsés esetben közelít (a közelítésektől és távolodásoktól egyaránt változó) “itt“-hez, de legfőképpen közelítés és távolodás között mintegy oszcillál. És holléte nemcsak kérdéses, de emberenként változó is, és főként bizonytalan.
Azt sejtem még, hogy szemben Heidegger megállapításával, a nyelv nem a lét, hanem a hollét háza. Esetleg.
És talán nem a nemzet, hanem az ember él nyelvében (a nemzet pedig a “házak” stiláris rokonságához lenne csak hasonlatos).
Némi kiegészítés és főként pontosítás a fentiekhez.
2009. február 28. szombat - 10:33 de.
Ez annyira nagyon jó, (az utalásokkal együtt, ha valaki elolvassa,)amit írsz hogy mit is lehetne még hozzátenni? Mit is lehet még vizsgálni ezen túl? Ennyi. Az ITT-et lehet még pontosítani, illetve folytonosan újrafogalmazni. Az ITT a színtere magának az alkotásnak.
2009. február 28. szombat - 10:48 de.
Köszi, mi tagadás jól esett, amit írtál!
Talán nem haragszol, ha ennek ellenére picit pontosítanám a fenti “fordításodat”‘:
(Még. 
)
Az ember csak azt hiszi, mert csak hiheti, hogy “itt” van. Viszont abban valószínűleg igazad van, és erre eddig nem gondoltam, hogy talán az alkotásnak talán valóban az itt a színtere, de ne siessünk ennyire előre!
Az ember hiedelmeibe és vélekedéseiben él valahol (de nagyon kevéssé “itt”). Ezért is igyekszem az ittlét helyett a hollétet bevezetni az emberi létezésre.
vonatkoztatható sejtetései között (amelyek egyaránt kifejezések) nem annyira igazságuk, mint tartósságuk teremt elsősorban különbséget. A tartósságnak pedig legfeljebb csak negyedlegesen alapja (ha alapja egyáltalán) az általuk “kifejezett” igazság, sokkal inkább az abban való egyetértés (hogy az, amit kifejeznek igaz), az egyetértésnek pedig elősdlegesen ismét csak nem az “igazság” (bármit jelentsen is ez a szó 
) az alapja, hanem a kifejeznek a lélektani struktúránkkal való kompatibiltása, valamint és főként azok a konvenciók, amelyek ugyan szintén ezen a kompatibiltáson alapulnak, de funciójuk csak annyi, hogy kijelöljék a (szerintem kompatibis) művek körét azáltal, hogy elválasztják azoktól a kifejezésektől, amik csak (olykor veszekedéssé fajukó) viták árán tekinthetők műveknek.
A “hol” kérdőszó, és az ember tetteivel is, szavaival (a legtöbbször tudattalanul), ha nem is válaszol erre a kérdésre, de állást foglal. Abban az értelemben, hogy úgy viselkedik, olyat mond, mint aki valahol van (ott, amit ittnek vél). Ennyiben megnyilatkozásai (a legtöbbször akaratlan és főként tudattalan) állásfoglalások. Saját és (ha lehet még akaratlanabb és tudattalanabb módon) és a beszélgetőtárs(ak) “hollétéről”.
Ezek az állásfoglalások nagyjából egybeesnek, de az egybeesés sokkal inkább látszólagos (a beszélgetők hiedelmeinek, vélekedéseinek tárgya, semmint a valóság, az itt része). Amikor a különbség kiderül (és főként amikor önmagunk előtt is letagadhatatlanná erősödik), minimum vita, de sokkal inkább veszekedés veszi kezdetét. A viták és veszekedések, valamint gyakran – és nemcsak metaforikus – háborúk még mindíg nerm az “itt”-hez visznek közelebb, csak az “itt” “hollétére” vonatkozó vélekedéseket egységesítiki: vagy úgy, hogy ugyanazon az oldalon, vagy úgy, hogy egymás ellen harcolunk (vagy szövetségesek, vagy ellenségesek vagyunk – ha szerencsések akkor kivülállók). (Azt, hogy mind a szövetségesekről, mind az ellenségekről való vélekedés újabb érzelmeknek és ezáltalaz “itt” újabb elmaszatolódásához vezető félreértések garmadának nyit utat, most nem is részletezem. Csupán annyit jegyeznék meg, aminek másutt is a nyomára jutottam, hogy alighanem abban összegezhető tevékenységünk, hogy érzelmeink keresztül érzéseinket, érzéseinken kersztül pedig ösztöneinket összhangba hozzuk a világgal, de sajnáltaos módon sokkal inkább fordítva (ülünk még mindíg a lovon és), azaz a világot próbáljuk összhangba erőszakolni saját érzelmeinkre tagolt érzéseinken kersztül megnyilvánuló ösztöneinkkel, melyek sejtésem szerint két összetevőre redulálhatóak.)
Meglehet, hogy valóban az ezáltal teremtődő, és a föntiek okán minden pillanatban alakot is váltó itt az alkotás színtere, és ezáltal, miként Heidegger is hitte, az alkotások, a művek által a köznapinál lassabban változó elképzelésünk (álláspontom szerint maximum sejtésünk) lehet az itt( szerintem csak maximum hollété)ről lehet.
Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a köznapi hülyeségek, és a műveknek az “itt hollétére”
Kicsit hosszúra sikeredett a válaszom, így már csak azzal toldom meg, hogy a fegyverekénél ugyan tartósabbnak tűnik a művek általi hódítás, de csak olyan hosszú távon, hogy azalatt a hódítás minden – a puszta tetszésen túlmutató – értelme semmivé látszik enyészni. Az alkotás tehát (és esetleg) nem több puszta vigasznál, mely időlegesen értelemmel látszik felruházni az eredendően értelmetlent.
Végül: (és nemcsak azért, hogy ne olyan rosszkedvűen érjen véget ez a kommentem), nem zárható ki (sőt
), hogy az egésznek adunk valami elfogadható értelmet, azonban a fentiekből következően ez csak negyedlegesen történhet meg, és jelenleg jócskán bele vagyunk még gabalyodva az ezt megelőző háromba (ami ráadásul nagyon sokszor háromból áll).
2009. március 1. vasárnap - 9:58 de.
merész állítás. a nyelv kevésbé individuális, jóval inkább kollektív. Lacan írt effélét
2009. március 1. vasárnap - 10:19 de.
Örülök, hogy ez a blogom is nemcsak felkeltette érdeklődésed, de – sajnos kevéssé követett – példát mutatva írsz is rá.
Viszont sajnálom, hogy félreérthetően fogalmaztam: a nyelvben “lakunk” – ennyit akartam mondnai.
Te is megtanultad (a kollektív nyelv egy individuális, eredetileg édesanyád használta változatát), és (ennek általad kibővített, és ennyibern individuális változatát) használod a (nagyrészt valóban) kollektív nyelvet (és picit módosítasz rajta). Az a (nagyrészt kollektív, picit individuális nyelvezet a) Te lakásod. Amin én beszélek és írok is, az meg az enyém. A kettő azonban olyan mértékben hasonló, hogy nemzetként közös: ezért és ezáltal (más ezekre hasonlítóakkal együtt) úgy alkotnak nemzetet, ahogyan az egymáshoz közeli házak alkotnak a térben városokat.
Azáltal “lakunk” benne, hogy a “valóságos” lakásunk (amelyet tulajdonolunk és/vagy bérünk) (de általában is minden-minden dolgunk) csupa-csupa olyan dologból áll (hitünk szerint), amelyeket (előzőleg nyelvileg, azaz) a nyelv által kihasítottunk.
Abból hasítunk ki (különítünk el), aminek nyelvileg sem kihasított – feltehetően jóval nagyobbik – részének csak egy csekély töredékéről tudunk egyáltalán (nem is) beszélni (sokkal inkább ismeretlenként fantáziálni).
Ezeknek a fantáziáknak egy (növekvő) része – és épp azáltal – rögzült, hogy kollektívvé, közösen használta szavakká lett/vált. Ez a nyelfejlődésnek (talán az) első szakasza. Most a másodikban élünk, amikor mintegy modulokból (szavakból) építkezünk, és nem a modulokat építjük. (Azt hiszem, átmenőben a harmadikba, amikor művek címét, és vélt tartalmát is modulokként kezdünk el használni.)
Lacan lehet, nem ismerem/értem eléggé.
2009. március 1. vasárnap - 11:04 de.
Ps: megjegyzem, hogy az elkülönítést azért jelöltem az előző kommentemben is linkként, mert nemcsak értelmünk alapvető tevékenységének vélem (az elkülönítését, és az ezáltali a megkülönböztetést), de a “szent” szó (pontosabban a görög hagiosz, a héber kados stb. is) azt jelenti, (ami már) elkülönített. (A magyarba egy – nem egészen az eredetinek megfelelő – szláv (eredetű) szó került be, aminek jelentése már nem elkülönítést jelent (és jelentett), csak az elkülönítés (meglehet, eredetileg csak eltúlzott felsőfokot jelző) “isteni” voltát tartalmazta/jelenti.)
Tehát (felfogásom szerint) értelmünk kialakulásának kezdetei az istenvilág felfedezésével vehette (nagy valószínűséggel vette) kezdetét, de erről másutt jóval bővebben írok.
Amiként arról is más helyeken is írok, hogy értelmünk kialakulásának (és főként részleteinek) megértését azért vélem fontosnak, mert meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ugyan nem a problémáinknak, de a problémáink (lassanként) kezelhetetlenné növekedésében meghatározó része van annak, hogy lehetőségeinknél jóval kevésbé rendelékezünk a kezelésükhöz szükséges eszközökkel, saját értelmünkkel. Nem utolsó sorban (hanem meghatározó módon) azért rendelkezünk lehetőségeinknél is kevésbé saját értelmünkkel, mert a (vélt) felvilágosodás mámorában (a vallással együtt) saját értelmünk alapjainak tekintélyes részétől (is) sikerült megszabadulniuk azoknak, akik máig meghatározzák gondolkodásunkat (pontosabban azt, a mi gondolkodásunkból az általuk elkövetett értelemgyilkos abortusz után megmaradt. Mert az értelem nem változhatatlan, és főként nem végleges éa főként nem változatlan adottságunk, hanem születőben volt – és remélhetőleg maradt, remélhetően annak elleénre, hogy az értelem önjelölt, magukat felvilágosultnek képzelgő “orvosai” kissé túlzott mértékben használtak – vitathatatlan jószándéktól, és -indulattól vezettetve – durva fogókat, mely a húsnál is elevenebbet és sérülékenyebbet, nemcsak segített világra jönni, de súlyos sérüléseket okozva tépte is.
Nem új vallásosság szükségességére gondolok, ez mindenkinek magánügye, de annál jóval (és mindenképpen) több tiszteletre, mint amivel fél-, de inkább negyedművelt (majdnem, sőt olykor) hülyék (sok-sok más mellett) a legkiválóbb elmék alkotásairól úgy beszélnek, mint valami (számukra érthetetlen, ebben van némi igazuk :-/) vallásos (ebben igazuk van) hülyeségről (ebben viszont mélyen tévednek), és (jórészt ennek köszönhetően) a többség tetszése mellett (csak részben ennek “köszönhetően”) úgy vélik rángathatónak az ország kormányát, ahogyan egy új gazdag hülye sem merészeli rángatni legújabb, általa még nem megszokott kocsija kormányát. Az utóbbi ugyanis autójáról tudja, hogy érték, az előbbiek egyre kevésbé (és többek között a fentebb említett okok miatt).
2009. március 2. hétfő - 10:44 du.
s hol lakik a nyelv? persze ahány nyelv, annyi ház! de annyi lét is?
2009. március 2. hétfő - 11:07 du.
A nyelv részben bennünk, részben köztünk lenne. Ha csak nem a szolipszizmusnak van igaza (és nem én vizionálom, hogy Veled beszélek, vagy Te, hogy velem).
Ha nem a szolipszizmusnak van igaza, akkor a lét a ház (tegjobb esetben is tejüveg) ablaka, amelyben (azonban és ezért) nem az látszik, ami azon kívül van, és főként nem úgy, ahogyan “kívül” van.
Kívül (ha van a szónak értelme és/vagy nem a szolipszizmusnak van igaza) olyasmi lehet (esetleg), amit Kant Ding an sich-nek nevez. Kant nyomán a fenomenológia (de tulajdonképpen az újkorban is már legalább Leibniz óta a filozófia) ki szeretné törni az ablakot.
Én bőven beérem azzal, hogy főként Jung és Piaget nyomán érteni próbálom, hogy mit és miért látunk a tejüvegen. Hogyan és miért, és miért olyan “árnyakat”. Hogy aztán – miként Platónnál – ki lehet lépni a napvilágra. E!setleg, és remélem, de már Paltón is tudta, hogy ezeken túl a mítosz(ok) van(nak). Én meg ráadásul azt tapasztalom, hogy maguk mítoszok is az árnyak kirajzólódását örökítik meg. (Így aztán meglehet, hogy a kígyó a saját farkába harap.)
2009. március 4. szerda - 4:24 du.
Én elméletileg jobb helyzetben vagyok, mert szerintem csak a Semmi van, s ami a nyelv szerint “van” az is Semmi, csak éppen a Valami álarcában. Igy azután a nyelv a Semmi ruhája, semmint háza.
2009. október 17. szombat - 11:11 de.
a lélek albérlő a lét házában
2009. október 17. szombat - 11:25 de.
György Jánosnak (9):
Ez mondható, hogy “az ember albérlő a lét házában“. 
Mármint abban az értelemben “mondható”, hogy ha ezt mondjuk, akkor végül gondolatilag odajutunk ugyan, hogy”nyelvében él a nemzet“, de ebben a kontextusban és így a nyelv már nem (a “természet adta módon”) egy – puszta létével paranoid kényszerképzeteket (üldöztetéses téveszméket, és ezáltal háborúkat) generáló etno-centrikus – erődként adódik!
Igen!
Hanem olyan képződményként, melynek sorsa hagyományos adottságai mellett függ a lakóitól! Le-, sőt akár el is pusztulhat (azok házrésze, akik etno-centrikus erőd albérlőiként fogják fel saját hollétüket, mert az általuk hallucinált háborúk és “háborúk”-nak ez az “eredménye”, és elpusztulhat azoké is, akik nem veszik tekintetbe azok rögeszméit, akik erődként fogják fel a házat, azaz rögeszmék – társadalmi tényként, nem termelő, hanem pusztító erőként való – meg-, és hollétét, mert kirabolják és elpusztítják).
A másik, (nem szükségképpen, azaz természet adta módon az individuális pusztulást általánossá genreáló) utat Heidegger autentikus létként jelölhette (amelyben a “hollét” “ittlétté” konkretizálódik), de inkább csak jelezte a lehetőséget, mert (legalább!!) három dolgot Heidegger rövidre zárt/kihagyott:
1/ A lakók hollétének forrását, amiről (ebben a kontextusban használható módon) talán-talán Kierkegaard írt a szubjektív kapcsán. Ennek legrövidebb, és általam ismert legjobb összegzése az ebben az írásomban megadott cikknek a bevezetőjében olvasható).
2/ A hollétet, ami a nyelv közvetítésével társadalmilag, a társadalmi pedig társadalomtörténetileg adott is, és adódik is. A hollét fogalmát a fenti bejegyzésben vezetem be, a társadalmilag/társadalomtörténetileg hagyománnyá dermedt (csak eredetileg) véletlenek számbavételeit pedig ebben a bejegyzésemben összegzem.
3/ Végül a hollétből az ittlétbe vezethető utat, amellyel régebben a filozófia, manapság inkább az analitikus individuál- és a szociál pszichológia (és főként mindenki) inkább csak kínlódik, semmint eligazító térképet/utat készítene róla (illetve saját sorsaként bejárná).
Az enyémet megelőző, és általam ismert útkereséseket ebben a bejegyzésben igyekszem összegezni, (az előzőekre természetes módon támaszkodó) útkeresésem fontosabb állomásait pedig főként ebben.
(A némelyik , vagy másutt megadott link, illetve bejegyzés megnyitásához szükséges regisztráció módjáról és feltételéről itt tájékozódhatnak. Blog-rendszerem egészéről, és valamivel részletesebben azok részeinek tartalmáról pedig itt).