Gyerekem a halálról kérdezett, szüleim azt mondták a halálról…
Az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, és más, ezekhez hasonló közhelyek jártak a fejemben, amikor részben kényszerűsgéből, részben érdeklődésem változásának megfelelően az eredetileg a születéssel, és az azt követő eseményekkel foglalkozó blogom témáját kibővítettem.
Egy kommenttal vitatkozva hívta fel a figyelmem egy másik kommentelő, hogy épp arról lehet szó, ami egyébként is foglalkoztat.
És még valamire.
Arra, hogy életünk két lehető legtávolabbi pontja (a kezdet és a vég) olymódon is összefügg, hogy bonyolítását, a két pont összekötését, azaz életvezetésünket meglehetősen markánsnak tűnő módon meghatározza, hogy feltámadó érdeklődésünk kérdéseivel mit tudunk meg, milyen válaszokat kapunk (általában) szüleinktől.
Valami dereng, de annyira kevés, hogy részleteiben nem tudom felidézni, hogy nekem mit mondtak. Ha valaki megírja, talán fogódzót kapok, és ezáltal a blog olvasói is ahhoz, hogy miként csökkenthető annak valószínűsége, hogy a gyermekeink hozzánk hasonló módon éljék az életüket. Ami korántsem feltétlenül üdvös, és nekünk, szülőknek szinte biztosan nem jó. A gyerekeknek talán. Esetleg, és olykor-olykor.