Megérkezés és felkészülés a távozásra

A botrány vége - avagy ki zsidó

Lux Erik — Wed, 25 Aug 2010 08:04:49 +0000

Nem mondom, hogy közel a botrány vége, de ahhoz közeledünk. Egy kiadás előtt álló köny jóvoltából is, ami nemcsak azért másként, mert jóval hosszabban, de ugyanarra felel, amire a maga eltérő eszközrendszerével talán egy most megjelent tudós cikk is talán hasonlóan válaszol.
Nem véletlen a sok talán, mert a kérdés sem könnyű, így a válaszok is (remélhetően csak látszólag) eltérőek némiképp, de reményeim szerint csak némiképp Az említett könyvből és cikkből is ugyanazok a (nem véletlenül többes számban mondva) válaszok olvashatóak ki, amik ugyanúgy (de reményeim szerint nemcsak kisebb, hanem csökkenő mértékben) ugyanannak az eltérő aspektusi, amiként a kiválasztástörténet és a holokauszt, és amit a magam esetlen módján - igaz másokra támaszkodva - igyekeztem megfogalmazni.

Nyolcadik kérdés

Lux Erik — Mon, 09 Aug 2010 07:57:28 +0000

Egy másik blogomon egy Tiziano kép értelmezése közben fölmerült a gyanú(m), hogy a csecsemők életében van (kellene lennie) egy szakasz(nak), amikor figyelmük a mellkas irányába fókuszált. Köszönném, ha erre vonatkozó tapasztalataikat/megfigyelésüket akár itt, akár az említett helyen megosztanák.

Szükségletvihar szülésorkán

Lux Erik — Thu, 17 Jun 2010 09:35:25 +0000

lux.blogomon írt írt mai bejegyzésemben szükségletviharnak neveztem azt, amit egy másik bejegyzésemhez írt kommentemben mintegy “kozmikus ( születést követő) traumasorozat”-ként írtam le, és részleteztem. (Csak azért jelzem, hátha érdekelnek valakit a részletei is annak, amit alább röviden összegzek, és tett már Isten ennél nagyobb csodát is.)

A szükségletviharoknak az az alapja, amiből a későbbi dühkitörések ereje származik és táplálkozik: a “születésorkán” felidéződése. A születésorkán pedig szükségképpen idéződik fel.
Amiként a születésorkán választja el a születés előtti (fiziológiailag és ennek megfelelően érzelmileg) stabil állapotot, a születés utáni kevésbé (de az orkánhoz képest) stabil állapottól, úgy az ezáltal adott mintázathoz (jó - borzalmas - tűrhető) rendeződnek (és ezzel erősítik is és gazdagítják is a mintázatot) a születés utáni tapasztalatok.
Regisztrált pszicho.blogomon részleteztem, hogy az anya viselkedése (miként) alapozza meg a csecsemőn “keresztül” a későbbi felnőtt düheinek mértékét, és főként azt, hogy ezeket képes-e egyáltalán kezelni.
A viharok nem regisztrált felületen, hanem bárki által kérhető jelszóval olvasható kommentemben felsorolt okait most azzal egészítem ki, hogy Diderot Levél a vakokról témájáról árulkodó című írásában összegzi, hogy milyen megrázkódtatást okoz, ha valaki hosszú idő után visszanyeri a látását, vagy pláne, ha született vaksága különböző okokból megszűnik.
Ezen, az elsőként még Diderot által leírt traumán mindannyian átesünk, akik az anyaméh sötétjéből a látás képességével, és nem annak hiányával születünk meg. A fentebb említett alapmintázat (jó - borzalmas - tűrhető), és az erre épülő alapritmusunk arra a működési módra épül, amely tisztább formában azoknál nyilvánul meg, akik vakon születnek, és azok is maradnak.

Fiú csecsemő, lány csecsemő

Lux Erik — Sun, 06 Jun 2010 17:49:31 +0000

Az anya (fiú-, illetve lány)gyerek kapcsolat különbségnél abba az irányba “tapogatózom” (próbálom használni az agyam), hogy a lánygyereknél inkább egy (lánygyerek szinte = anya) önkivetítés, a fiúgyereknél egy gyerek = az apa/férj intenciójú projekció tűnik valószínűbbnek. Ez magyarázhatja a D. Lessing könyvben (Ötödik gyerek) leírt elfogadási problémát. Inkább az anya komplexusai (ha nem is feltétlenül terheltsége, de plánme egy csecsemőhöz képest kialakult standardokhoz szűkülét reakcióképessége), semmint a férfi/női különbséget eredményező (nagyon csekély mértékű genetikai különbség.
Annál is inkább, mert (a számomra revelatív hatású) Heinz Kohut:
a/ arról ír, hogy az anya (és persze mások sem) nem képesek nem túlbecsülni/-értelmezni a csecsemő reakciójóit, és ezzel valószínűleg szinte húzzák a kezdeti pszichés struktúrák kiépülését.
b/ Gyakorlatilag minden (nemcsak) genetikai eredetű mentális problémát az anya-csecsemő kapcsolat, az anya nem megfelelő empátiájára visszavezethető problémájára véli elvileg visszavezethetőnek. (Azért elvileg, mert a preverbális területek hozzáférhetősége…)
c/ Az anya-gyermek kapcsolat problémáinak, tehát az anya hiányos empátiájának okaként (klinikai tapasztalatai alapján) a gondoltnál jóval nagyobbra becsüli a(z anya látens) pszichózis(ának) szerepét.
A csecsemőkorban különösen meghatározó (a későbbi kapcsolatok mintázatát meghatározó) anya gyermek kapcsolatnak erről az aspektusáról, az anyai szeretetről írottakon túl, regisztrált pszichobogom írok.

Az állat melletti ember

Lux Erik — Wed, 02 Jun 2010 06:13:50 +0000

Újabb lelet valószínűsíti, hogy a homo a sapiensre szűkített emberfelfogás hibás módon (csak) biológiailag akarja specifikálni (és ezzel leszűkíti) a “homo socius“, és ezért nem találja a biológiai létezőként a “hiányzó láncszemet”, és képtelen a homo sapiens kialakulását megragadni és -érteni. A homo socius egy új, nem biológia (lét)minőség, amire számos biológiai bejárat nyílt. (A bejárat pedig jóval szélesebb, mint amilyennek ennek a bejegyzésnek az írása idején tudható volt. Azóta újabb egymillió évvel tolódott ki a határ.)
A szociális lét ugyanakkor - az áldásai mellett - logaritmikusan megnövelte a frusztrációt, és ezzel az agressziót. Azzal, és azáltal a szociális tér meglétével növekvő feszültségforrással, amelyet (a szociális tér érzékeléséhez szükséges tudás létrehozó és alakuló) gondolkodás és az érzékelés között teremt, és folyamatosan növel, és amit úgy összegezhetünk: a szociális térben a homo socius számára ami nincs, az van; és ami van, az nincs.
Olyan akadályokat kell kerülgetni, amik nem láthatóak, nem tapinthatóak, nem érzékelhetőek, mégis felborulunk bennük (erről a munkanélkülieket érdemes kérdezni), ami pedig kézzelfogható közelségben van, arról a legtöbb esetben jobb, ha tudomást sem veszünk (erről pedig a büntetésüket börtönben töltő tolvajokat és szexuális erőszaktevőket).
Ez a feszültség eleinte nem gondolkodást, hanem amiként az egyedfejlődésben a gondolkodást megelőzi és kialakulását megalapozza a mozgásos-érzékszervi fázis, úgy a nemfejlődésben az előítéletes viselkedéshez vezetett: a homo socius nemcsak táplálékként való elfogyasztáshoz öl, hanem mind szabályozottabb, és hatékonyabb módon pusztítja (mert kiirtania nem sikerülhet, lévén önmagával csatázik) frusztrációja okát, ami nem “mi” (elpusztításáig csak volt).
Az emberfelfogás eme bizonytalanságának oka magyarázhatja a kannibalizmus tilalmát és tabuját, mely mesterségesen - későbbi terminológiát használva - a pozitív jog nyelvén igyekszik megfogalmazni azt, amit a természetjog nyelvezetén eddig még nem sikerült megnyugtató módon kifejeznie.

Ennek a kétmillió éves útnak a kezdetétől közösen vadásztak (és üzemeltették kezdetleges húsfeldolgozó üzemeiket), és alakulhatott az (a fiziológiai okok miatt kezdetben csak gesztus)nyelv, és az együttműködés mindinkább erre, a (az eleinte gesztus)nyelvre alapozódó egyéb formái, amelyek (egy-egy csoporton belül, a csoportok közötti cseréktől és kommunikációtól katalizálva) felhalmozzanak annyi ismeretet és, tudatelőzetest, hogy nagyon lassan, évmilliók alatt megalapozzák azt a robbanást, amit a nyelv digitális kódjának kialakításával, és kialakulásával (néhány) százezer évvel ezelőtt robbant.

A nyelvi jelek önkényes volta hiten alapul, lévén ezek a jelek nem analógok, hanem digitálisak, tehát a tudásunk hitre alapozott (erről a vallások csak azt követően ejtettek szót, hogy jóval korábban a lét házát kezdték nem isteníteni, hanem isteniként felfogni. A nyelvtan nemcsak mitologikus formában, először mitológiaként született meg.