Egy (fájdalom, düh, kétségbeesés, harag) lélektani sor (kialakulását és ezzel) létét valószínűsítettem.
A lélektani sorról egyrészt azt állítottam, hogy mutatis, mutatndis (tehát megfelelő változtatásokkal) ezen mindenki átmegy. Nem hangsúlyoztam, hogy először élete nagyon kezdeti időszakában, de jelzetem okaként azzal, hogy “nincs tejecske”, (azaz éppen nem, és főként nem azonnal etetik meg a csecsemőt, amikor éhes), és azzal is, hogy (kialakulása idején) “ész sincs”. (azzal, hogy nincs ész arra utaltam, hogy Piaget, és H. Kohut álláspontja szerint is, akiknek véleményét ebben a tekintetben mértékadónak tartom, az észhasználat – mondjuk úgy – a szocializációs során tanult és sok fázison át kialakuló folyamat eredménye, amelyet a nyelvtanulás megkoronáz, de messze nem zár le, de általában – azonban nem szükségképpen – lelassít.)
Másrészt azt is állítottam, hogy ez a lélektani sor nemcsak az ontogenezis során alakul ki, hanem a filogenezis során jött létre (mintegy – az erre a sorra épülő, és ezáltal tanulható nyelvvel együtt – az egyedfejlődés sorvezetőjét adja hagyományként).

A fenti pontosító részletezés után kérdésére azt válaszolom a zsidósággal kapcsolatban, hogy (a filogenezis tekintetében:) jóval “később történt“. (Utalva a nyelvi fordulattal F. Nietzsche számomra – ugyan más tekintetben, de szintén mértékadó soraira, amellyel valami olyasmit állít, és magyar fordításban ír, hogy “a kétszer kettő régen történt”.)

Összegezve: bizonyára Ön is tudja, vagy ha nem, akkor most megtudja, hogy egy csecsemő, ha idejekorán kínai nyelvi környezetbe kerül, akkor kínaiul, ha japánba, akkor japánul, ha egy afrikai nyelvi környezetbe, akkor azon a nyelven tanul meg – és “anyanyelvi szinten” – beszélni. Függetlenül attól, hogy szülőanyja milyen nyelvet beszélt, vagy éppen süketnéma volt. Feltéve, hogy a gyermek nem halláskárosodással, vagy hiányos beszédszervvel látta meg manapság már (nem annyira a nap-, vagy születési napszakától függően az éjvilágot, hanem) a szülőszoba mesterséges fényét.

Kiegészítve: az Ön által feltett – számomra némiképp inadekvát – kérdésnél jóval érdekesebbnek vélem az arra csak Ön által megadható választ, hogy saját – feltehetően indentitás – problémájára miért az apja bőrébe bújva keres választ, és apjára hivatkozva tesz fel kérdést, amit ismételten, és annál is inkább köszönök, mert a válasz során reményeim szerint mások számára is érthetőbben sikerült artikulálnom álláspontomat.

Erik Lux Jó!!!! Ps: szeretet + félelem(ből párolódó haragból párolódó gyűlölet)=kötődés, ami instabil.

Most azonban úgy vélem, hogy hogy a szorongás (a születés, és a korai, a csecsemőkorit megelőző, az) újszülött kori emlékstruktúrá(já)n (a lentebb szükségletviharnál linkként elérhetőkben leírtakon) alapul, ami általában elfedi az uterális struktúrát. Amilyen mértékben nem fedi el, olyan mértékben van kreativitás/alkotás. Ami, mármint az alkotásokként manifesztálódó kreativitás összetartja/-hutta azt, ami rendszerré és tudattalanná csúszik szét/különül el időlegesen.