Az istenek színre lépése: ellen kórus, első sor(ok A zemberek kórusa X.)
Megfelelő figyelmet kiváltó előadásokban az ötödik sorral ha meg nem is jelennek, de (ahogyan a görög drámák elragadtatott néző is és Nietzsche szerint látták Dionüszoszt) láthatóvá válnak az istenek. “Mert jaj!” – jajdulhat képzeletünkben a Kórus ötödik sorát hallva az ellen kórus, és kérdezheti:
Ki itt a megbízó?
Kinek szavát visszahangozzák a hazugok?
Hisz, tehetjük hozzá prózai módon, Gyurcsányról tudjuk is, és zengte is a kar, hogy hazaáruló. Tehát neki is megbízói vannak. A kórus azt is tudja olykor, hogy merre keresse. És így tovább. Így jutunk el ugyanazon logika mentén, amelyik mentén az (ebből a szempontból) isteni Arisztotelész eljutott az első mozgatóhoz, a megbízók megbízójához. Retorikailag minden készen áll az istenek színre lépéséhez: csak az előadáson múlik, hogy országossá növekvő kórus éltesse őt. Nem a megbízók megbízóját természetesen, hanem aki felveszi ellenük a harcot, aki az istenekkel dacol még ha – már amennyire a tragédiáknak hihetünk – szomorú, ám katartikus hatású végzetével dacol is. Vagy éppen ezért. A nagyság mesterségesen kikevert színeibe, így vegyül – ahogyan azt az ebből a szempontból is isteni Arisztotelész a katarzishoz megkívánta – némi szánalom, és együttérzés.