Anyai szeretet
Kezdem azt gondolni, hogy az anyák (“anyai szeretetként”) csak tükröznek egy (jóval ember előtti) biológiai(lag minimum a madarak imprintingjével kezdődő,, az emlősöknél év-százmilliók alatt a felderengő szabadság hidegét némi kurkászással enyhítő de nemcsak atavisztikus, hanem animális) kötődés-programot. A csecsemő anya általi tükrözése persze az anyában, ha nagyon részlegesen is, de aktualizálja (főként) azt, amit az anyák anyja anno a mostani anyából tükrözött (amikor még a mostani anya volt csecsemő, és a mostani nagyanya anya).
Tehát amit egy csecsemő saját, anyja általi tükrözésével énje megerősítéseként, annak felépüléséhez (először anyjától) kap, az nagyobbrészt az anyai nagymamájuknak (eredetileg és eredetét tekintve az anyjuk csecsemő énjén átszűrt, abban visszatükrözött) tükörképe, és csak ennek mentén anyjuk csecsemő énjének – az ezzel az egykor a mostani nagyanya által tükrözöttel csak érintkező, de a nagyanyák által nem visszatükrözött) (az egészhez mérten szinte elhanyagolhatóan) – csekélyke része. (Az, amit az anya épp ezen aktualizálódáson keresztül, a gyermekénekek való átadással hozzátesz a saját individuálisából nem a kollektívhez, csak az ahhoz közvetítő csoportos/tradicionálishoz, a családihoz, amivel egy egészen picit, és csak az utóbbit színezi.)
Röviden: az anyaság (talán!) nem elemeli, hanem visszaközelíti (a csecsemője által visszavonzza) az anya felnőtt énjét a gyermekihez, ami épp ezáltal lesz más: anyai(vá gazdagodó).
Ebből is következően az anyaság (az egyik) (leg)skizofrén(ebb) helyzet, mert egyrészt a leírt módon infantilizál, azaz a gondoskodást/ellátást igényló önállótlan (a csecsemő) állapot felé vonz, másrészt a valóságos csecsemő ellátását, és ezzel egy az addigiaknál önállóbb, de (az előbbivel épp ellentétes irányban levő! – és ettől ez az igazi doube bind “ős” helyzet!) egy (jóval kevésbé) én (sőt, csecsemő) centrikus állapotot tesz kényszerűvé…
Továbbá: amit anyai szeretetként misztifikálni vagyunk hajlamosak, az kisebb részben, a csecsemő kötődése által aktualizálódó animális kötődés maradványa az anyában, jóval nagyobb és meghatározó részben az erre a kötődésre vonatkozó, a nagyanya által az anyába (és így tovább ezt megelőzően) programozott (családi meghatározottságú, mert anya-gyermek kapcsolatok során átadódó, nagyon kevéssé variábilis) viselkedési mintázat.
Ha valaki nem unja, sőt még érdekli is, amit fentebb írtam: némi adalékot ezen a linken át, a folytatást pedig ezen a linken át érheti el..
Technikai: 2010. 03. 24.
2011. január 2. vasárnap - 12:17 du.
Nagyon tetszik az írásod. ( csak a cikornyás stílusodon lehetne számomra picit finomítani, mert néha el lehet veszni a parafrázisokban és a cicomázott, de fennkölt és nagyon szellemes írói orgánumodon, ami a tartalom könnyebb megértésének rovására megy nálam, de lehet ez csak az én gyengeségem) Úgy tűnik, azt gondolod a játszmázás elkerülhetetlen a felek között (párkapcsolatban, szülők, gyerekek…stb. között is). És csak kompromisszumokon felépített konvenciókon alapulhat egy harmonikus, egész pár-kapcsolat. Mindez a tudatalatti választásunkból jön. A szerelem is onnan jön. Nincs ebből kitörés? Túl lépés? Meghaladás? Kell lennie. Ez a tudatos protokoll választás tetszik. De mi van, ha van annyi változás, h. a szülő, nagyszülői ősök mintáját átírhatjuk a saját képünkre odafigyeléssel és céliránnyal felvértezve. Tulajdonképpen ez lenne egy terápia célja is. Tudatosítás és megvalósítás. Mit szólsz ehhez?
2011. január 2. vasárnap - 12:36 du.
Az elismerő szavakat köszönöm.
A stílusomon persze, lehetne finomítani, ha átírnám/javítanám/újrafogalmaznám, amit megírtam, olykor-olykor (ritkán) megteszem.
A stilizálás általában addig terjed, hogy olyanná rendezem a mondatot, hogy a zárójelek nélkül is értelmes legyen, tehát az egyszerűsített jelentés így nyerhető ki belőle.
Azt hiszem, hogy a játszmázás egy nem a legszerencsésebben kiválasztott (és E Berne által), alkalmazott (és divatba hozott) szó az interakciós standardokra, amiknek (mármint a “játszmák”nak) durvább változatainak a leírását etikettként, még durvább változatainak a leírásait etikaként tiszteljük és ismerjük (annyira, amennyire ismerjük és betartjuk).
A durva formában etikaként, valamivel finomabb formában etikettként ismert (folyamatosan változó) standardok finomabb változatai(nak egy részé)t Berne nemcsak játszmáknak elnevezve tárta fel, de pejoratívként állította.
Valóban rosszak.
Amennyire rossz nem majomként, vagy vízilóként (és így tovább), hanem emberként élni.
Röviden: ezeknek a standardeknek az alapjai (későbbi funkciójukat tekintve a standardok standardjai) alakulnak ki felfogásom szerint az anya-gyermek kapcsolatban.
Nem azt gondolom azonban, hogy a játszmázás elkerülhetetlen a kapcsolatokban, és azt még kevésbé, hogy kompromisszumokon alapulhat egy harmonikus, pár-kapcsolat.
Azt gondolom, hogy a standardok variánsaival (és nagyrészt azokat, és főként azok következményeit) élünk (és éljük). Az életünk pedig ezeknek a variánsoknak (részben és szerencsés esetekben) az alakítása (kevésbé szerencsés esetekben rögzülésükkel történő kialakulása). A kompromisszum egy (senkinek sem jó, de az érintettek számára) elviselhető variáns rögzítése.
Sőt, a szerelem kialakulásának (egyik) okaként azt sejtem, hogy hatékonynak vélt) lehetőség(nek hisszük, és ezzel éljük meg) az összességükben elviselhetetlen(né váló, főként a szülőkkel, és ennek alapján másokkal kötött) kompromisszumok felmondásához/újrakötéséhez. (Ami a szerelem persze maga is ennek az alapmintának az egyik variánsa, de innentől szerelemként való elfogadástól, és főként annak következtében) elsődlegessé (és ezzel az alapséma módosításának alapjává válik).
2011. január 2. vasárnap - 3:56 du.
Én úgy emlékszem E. Berne nem így értelmezi a játszmát.(Ezt elég nehéz megfogalmazni, hogy valójában mi is a játszma)
Nem minden interakcióra vonatkozik az értelmezése, elnevezése, hanem azokra a működési módokra, amikor is a kondicionált viselkedés rögzült mintázatait működtetjük tovább, újra és újra. Ez valóban negatívnak minősül általában, mert kialakítja azokat a mintázatokat, amelynek alapján az egyes kapcsolatainkban működünk, s éppen ez a probléma hogy majd ezek a rögzülések nem teszik lehetővé(vagy nehezen) a konstruktívabb, nyíltabb kommunikációt, a problémák esetén a lehetséges váltást, egy sikeresebb, boldogabb, működőképesebb kapcsolatra.
2011. január 3. hétfő - 11:55 de.
Ha jól értem Bere-t, akkor jól emlékszel.
a lehetségesnél jóval szűkebb körére referál meglehetősen zűrzavaros módon, amivel újabb gondok forrásává válik. Nagyon leegyszerűsítve az interakciók patologizálásához (is!) ad (akaratlanul) elméleti bázist.
Berne saját tapasztalatai alapján az általa meg( és fel)ismert interakciók egy részére referál játszmaként. Álláspontom szerint nagyon éles elmével, és roppant (nemcsak eredeti, hanem termékeny) módon, ám némiképp mégis az átriológia keretein belül. Azaz az interakciók közül két szempont alapján (azok meghatározása nélkül) kiemel egy csoportot, és ezeket átkereszteli játszmának.
Nem adja meg (és ami nagyobb baj, önmagában sem tisztázza) a szempontokat, és ebből következően a csoportosításával (bár valóban pszichés realitásra referál!) önkényes is, és (csak eddig!)
Értelmezésem és megfigyelésem szerint nagyjából az alábbi módon rekonstruálható/leírható két szempont alapján tekinti E. Berne az interakciók egy részét játszmának:
1/ azoknak az ismétlődő interakcióknak a variánsait, amelyek 1/b az interakciók (legalább az egyik) résztvevőjének (lelki) fájdalmat okoznak, és főként 1/c a vélt vagy valós fájdalom vélt vagy valós okának megszüntetésére irányulnak, ám 1/d eredménytelenek és/vagy 1/e a fájdalmas helyzet fenntartásának, illetve elmélyülésének összetevői.
2/ A fenti első pontban említett interakciók közül főként pedig azokat, amelyek némelyik (vélt vagy valós) variánsának enyhítő átalakulását 2/a Berne elős tudta segíteni, illetve 2/b erre vonatkozó tapasztalatai alapján úgy véli, hogy elő tudja segíteni.
Nem vitatva módszere hatékonyságát, és abszolút elismerve E Berne kivételes elmeélét, és megfigyelései helyességét belátható azonban:
elválasztatlansága (Berne esetében is, de általában is, és különösen az átriológiában) részben ahhoz vezet, hogy sok jó, és (mára már nélkülözhetetlenül) hasznos dolog ellenére alapjaiban (ám nem szükségképpen!) (az elviselhetőség határain belül, és azt tágítva, de) zagyvaságot (azaz összevissza)beszélünk (és főként beszélnek).
1/ Kinek ez fáj, kinek az. Kinek a hasa, kinek a lába, kinek pedig az, hogy házastársa sokat iszik, kinek pedig az, hogy (az optimálisnak véltnél jóval) keves(ebb)et (és emiatt “sehová sem lehet elmenni vele“, és/vagy “nem lehet ellazulni“, hogy – az interakciók egy későbbi, nem szükségszerű fázisában – “merev f****“, vagy “frigid p****“, de persze “egyébként” olyan, hogy ezért megéri elviselni).
2/ Egy mégoly képzett pszichológus és/vagy pszichiáter működési hatékonyságának határát részben “elméleti” (azaz emberlétünkben gyökerező), részben “gyakorlati” (azaz neveltetése véletlenére visszavezethető) okok határozzák meg (és ezzel jelölik ki). Az utóbbi a fehér foltok feltárásával (akár jelentős mértékben) csökkenthető, de nem szüntethető meg. A kettő (eddigi)
Még egyszer hangsúlyozom fontos és okos dolgokat, de olyan zagyván (amit Te eufemisztikusan úgy fejezetél ki, hogy “elég nehéz megfogalmazni, hogy valójában mi is a játszma“), hogy van amikor (nagyon sokat, és másként elérhetetlen módon!) használ, olykor azonban árt.
Árt mert stigmatizál, és ezzel nem a játszmák feloldásához/enyhítéséhez, hanem (a csak megközelíthető) igazság (pszichológiai, de helyesebb azt mondani átriológiai redukciójával a határok frontvonalakká merevítéséhez és ezzel a “játszmák”) elmélyüléséhez és/vagy bővüléséhez (is! – és nem szükségképpen, de gyakran) vezet( csak )het.