Az állat melletti ember
Újabb lelet valószínűsíti, hogy a homo a sapiensre szűkített emberfelfogás hibás módon (csak) biológiailag akarja specifikálni (és ezzel leszűkíti) a “homo socius“, és ezért nem találja a biológiai létezőként a “hiányzó láncszemet”, és képtelen a homo sapiens kialakulását megragadni és -érteni. A homo socius egy új, nem biológia (lét)minőség, amire számos biológiai bejárat nyílt. (A bejárat pedig jóval szélesebb, mint amilyennek ennek a bejegyzésnek az írása idején tudható volt. Azóta újabb egymillió évvel tolódott ki a határ.)
A szociális lét ugyanakkor - az áldásai mellett - logaritmikusan megnövelte a frusztrációt, és ezzel az agressziót. Azzal, és azáltal a szociális tér meglétével növekvő feszültségforrással, amelyet (a szociális tér érzékeléséhez szükséges tudás létrehozó és alakuló) gondolkodás és az érzékelés között teremt, és folyamatosan növel, és amit úgy összegezhetünk: a szociális térben a homo socius számára ami nincs, az van; és ami van, az nincs.
Olyan akadályokat kell kerülgetni, amik nem láthatóak, nem tapinthatóak, nem érzékelhetőek, mégis felborulunk bennük (erről a munkanélkülieket érdemes kérdezni), ami pedig kézzelfogható közelségben van, arról a legtöbb esetben jobb, ha tudomást sem veszünk (erről pedig a büntetésüket börtönben töltő tolvajokat és szexuális erőszaktevőket).
Ez a feszültség eleinte nem gondolkodást, hanem amiként az egyedfejlődésben a gondolkodást megelőzi és kialakulását megalapozza a mozgásos-érzékszervi fázis, úgy a nemfejlődésben az előítéletes viselkedéshez vezetett: a homo socius nemcsak táplálékként való elfogyasztáshoz öl, hanem mind szabályozottabb, és hatékonyabb módon pusztítja (mert kiirtania nem sikerülhet, lévén önmagával csatázik) frusztrációja okát, ami nem “mi” (elpusztításáig csak volt).
Az emberfelfogás eme bizonytalanságának oka magyarázhatja a kannibalizmus tilalmát és tabuját, mely mesterségesen - későbbi terminológiát használva - a pozitív jog nyelvén igyekszik megfogalmazni azt, amit a természetjog nyelvezetén eddig még nem sikerült megnyugtató módon kifejeznie.
Ennek a kétmillió éves útnak a kezdetétől közösen vadásztak (és üzemeltették kezdetleges húsfeldolgozó üzemeiket), és alakulhatott az (a fiziológiai okok miatt kezdetben csak gesztus)nyelv, és az együttműködés mindinkább erre, a (az eleinte gesztus)nyelvre alapozódó egyéb formái, amelyek (egy-egy csoporton belül, a csoportok közötti cseréktől és kommunikációtól katalizálva) felhalmozzanak annyi ismeretet és, tudatelőzetest, hogy nagyon lassan, évmilliók alatt megalapozzák azt a robbanást, amit a nyelv digitális kódjának kialakításával, és kialakulásával (néhány) százezer évvel ezelőtt robbant.
A nyelvi jelek önkényes volta hiten alapul, lévén ezek a jelek nem analógok, hanem digitálisak, tehát a tudásunk hitre alapozott (erről a vallások csak azt követően ejtettek szót, hogy jóval korábban a lét házát kezdték nem isteníteni, hanem isteniként felfogni. A nyelvtan nemcsak mitologikus formában, először mitológiaként született meg.
2010. június 02. Szerda 9:41 du.
szerintem ez tökéletes. különöse amit a nyelv és a hit kapcsolatáról mondasz. ez megerősíti Isten=nyelv
2010. június 03. Csütörtök 9:47 de.
Kösz,
de azért ne túlozz! 
Egy másik blogomon folytatott beszélgetés szinte azt folytatja, amivel a fenti bejegyzésem zárult, és amire reflektáltál, ezért idemásolom:
“Épp a minap beszélgettem elég hosszan és termékenyen arról, hogy a beszéd, ami már nem analóg, hanem digitális jelrendszer (ahol a jelölt és a jelölő kapcsolata esetleges és önkényes, azaz csak a jelrendszer használója által létesített és nem a jelöltből következő), micsoda szabadsággal, és ebből következő gondolati robbanással járt.
No de hát hogyan, mitől/kitől? - adódott a kérdés, amire nem nagyon találtunk választ.
Most a Neked írt választ fogalmazgatva ugrott be, hogy amiként a beszélők között ma is vannak olyanok, akik (másoknál sokkal jobban) ismerik az általuk használt elemek (a szavak eredetét, azaz etimológiáját) és vannak olyanok (méghozzá a beszélők nagyon nagy többsége), akik egyáltalán nem, régen sem lehetett ez másként.
Tehát azt hiszem, hogy az analóg (gesztus)nyelvről nem átváltottak elődeink egy másikra, egy digitálisra. Amúgy tudja a fene, de valószínűbb, hogy a mind bonyolultabb, mert mind artikuláltabb, azaz differenciáltabb hangnyomatékokkal ellátott analóg (gesztus)nyelv egyre több beszélőnél (főként a beszédet tanulónknál) indított el digitális funkciókat. Azaz nem tudták, hogy miért azt az elemet használják, amit használnak, pontosabban csak annyit tudtak, hogy a/ így tanulták, és b/ így mások értik, amit közölni akarnak.
Tehát analóg (individuális utakon) bővülhetett a gesztus nyelv (amelyet a közös használat szentesített/legitimált), és így érhetett el egy olyan, a mai bonyolultságot már megközelítő állapotot, ahol az individuális használat már digitálissá vált.
Ezért, azért és számtalan véletlenen át, de analóg módon bővülhetett a gesztus nyelv, és az eleinte csak azt árnyaló hangképzés, amely azonban épp közösségi áthagyományozása okán az utódok nyelvtanulása során mindinkább digitális működési módra váltott, pontosabban kapcsolata át a nyelvet tanulók és ezáltal használók agyát.
Azért is valószínű mindez, mert Nietzsche (és ebből a szempontból az ő nyomvonalát követve Heidegger is) onnan merítette filozófiája erejének jelentős részét, hogy a nyelvet digitális rendszerként használva ugyan, de elemeinek eredetét kutatva, addig nem sejtett analógiáknak, és ezzel az analógiákat létrehozó helyzeteknek, és a helyzet okozta (mentalitás)történeti változásoknak jutott nyomára.
És még valami, az előz szakasz végén önkéntelenül írtam a “szentesített” igét, miközben agyam “legitimált”-ra korrigált. Ez kisebb mértékben talán arra példa, amiről föntebb írtam, de ennél is fontosabbnak tűnik, hogy ebben az esetben a szócsere egy olyan változás szerkezetét sejteti, ami talán nemcsak ebben az egy esetben áll fenn, azaz igaz.
Egy gondolati konstrukció (ebben az esetben, hogy valami Istenhez tartozó) megtehetővé, és akár kötelezővé tesz valamilyen lehetőséget, ami előtte nem volt kötelező, és ha nem is volt feltétlenül tilos és tiltott, de nagyobb kockázatú volt, mint azt követően, hogy szentesítve lett.
A gondolati konstrukció ereje meggyengült, és ennek (is?) következtében ez a funkciót úgy tartjuk fenn, hogy egy másik gondlati konstrukcióra kapcsoljuk át a funkciót. Ráadásul és ebben az esetben olyanra, ami nincs is kész, tehát helyesebb azt mondani, egy gondolati konstrukció lehetőségére. Mert egyrészt a dolgok és cselekvési lehetőségek mind kevésbé szentelődnek, de egyre számosabbak válnak legitimmé, miközben fél hülyék ölre mennek azon vitatkozva, hogy a hülyék miért és miáltal tekintenek valamit legitimnek, illetve nem legitimnek. Sőt néhány kétes elemállapotú, de kétségtelenül az átlagnál jóval ravaszabb egyén mindezt arra használja, hogy az egészen hülyéket a fél hülyék vitája mentén táborrá szervezze, és mintegy mellesleg elintézzen magának is és a táborának is ezt azt. Hogy aztán tényleg mellesleg-e, vagy ezért a az egész? - mindenki azt hisz, amit akar, mert ennek a válasznak a szerveződéshez képest nincs igazi jelentősége és súlya. Másrészt a tyúk és a tojás problémájához hasonló, ami szintén csak látszólag megoldhatatlan. (Mert a helyes válasz ott is, itt is a hüllők - és így ott a tojás, itt - hadd gondolkozzam ezen még egy kicsit, de azt hiszem az, amiről egymástól elszakítva hol szeretetként, hol gyűlöletként beszélünk. Hacsak nem a szakadás maga. “