Ahogyan kezdődött
Másnap emailen: “Nincs kedved – hogy ne terheljen – csak pár soros Naplót írni (egyelőre) 2-áig? Ami más volt (aznap), mint előtte (azaz a megszokottnál jobb és rosszabb pillanatokról pár sort)? Persze, érdekel is, akár csinálnék is neki rovatot, de erről az utóbbi kettőről (hogy elküldöd-e, és pláne, hogy esetleg közzétegyem) ráérsz később dönteni, talán Neked sem lenne – önmagában sem – haszontalan.” E
Aznap emailen: “Balga módon(talán) én azt hiszem túl vagyok a nehezén, már, ami a rákot illeti. Néha ugyan eluralkodik rajtam, hogy talán mégis találnak valamit. Az én helyzetem nem tipizálható szerintem, tehát, ha rovatot szeretnél ebből indítani -ami egyáltalán nem rossz ötlet, hiszen vélhetően nagyon sokan szenvednek hasonló állapotban- , akkor talán az elmúlt két hónapot lehetne összegezni,(akkor volt jellemző az egyszer fenn, egyszer lenn, de méginkább csak a félelem) ha mégis találnak valamit, s rákbeteg leszek, akkor szívesen segítek azzal másoknak, ha nekem segítesz, s ennek adunk publicitást. Most inkább az foglalkoztat, , hogy mi is az a krónikus gyulladás, s mi módon járjak ennek utána, ami a tüdőmben ezt az elváltozást okozta. Ugyanis azt tudom, hogy 5 éve visszatérő s egyelőre nem diagnosztizálható talán ízületi gyulladásom van. A kiváltó okot sem, de magát a diagnózist sem tudták még felállítani. Már éppen múlóban kezdett lenni, amikor kiderült, hogy a CEA nevű tumormarker emelkedni kezdett, s jóval meghaladta a megengedhető mértéket.(Nem akartalak ezekkel a részletekkel terhelni.) Így jutottunk el a CT, majd a PET CT-hez.
Az is aggaszt, hogy értelmezzem önmagam számára ezt állapotot, hogy kivettek egy tüdőlebenyt, s innentől milyen módon változtatja meg ez az életemet.Talán nem nagyon.
Kérdeztél a karácsonyról. Anyám felutazott vidékről, hogy a szokásos karácsonyi családi ebédet segítsen megfőzni. Sokkal jobban viselkedett, mint azt vártam. Azt hittem ismét az ő fájdalma , az ő vesztesége, szerencsétlensége lesz a középpontban, a szerencsétlenség, ami őt érte az én betegségem kapcsán. Alapvetően persze ez a helyzet, (ma már sajnálom őt e miatt, s talán nem is haragszom már rá) de egész jól viselkedett, bár megbántódott, hogy nem akartam, hogy maradjon ápolni. Igaz előtte sem hívtam, amikor kijöttem a kórházból, mert pihenni szerettem volna, s magamban lenni. Pont azt számolgattam, hogy talán több, mint 25 éve nem volt ilyen, hogy egyedül legyek. A gyerekeim segítettek, a barátaim, s a volt férjem is rendes volt. Nagyon nehéz nekem passzívnak, betegnek, lábadozónak lennem.
Nem is tudom, talán nem is ilyesmire gondoltál. Az tény, hogy még nincs bennem érdeklődés, türelem a külvilág tényei iránt, talán ez azt jelenti, hogy bizony még igencsak szorongok.
Üdv.” Mina
Ugyanaznap emailen: “Kezd el! 
Lehetne az a címe (és témája: Betegenek lenni). Ne zaklasd fel magad vele! És 10-20 sornál ne írj többet. (Annyi elég egy bejegyzésnek is, és egyébként is.
Talán lehetne az első bejegyzés (egyelőre – és külön beleegyezésed nélkül nem teszem ki), ahogy megtudtad, aztán, ami eszedbe jut. Egyszerre egynél többet semmiképpen se írj, mert felkavar, és nem jó. Ha írás közben eszedbe jut valami, amiből egy másik lehet, írj fel egy-két szót, és arról be fog ugrani – mondjuk két nap múlva – amikor megint írsz. Tényleg ne kavard fel magad az írással. Főleg ne túlságosan.” E
2009. január 25. vasárnap - 5:05 de.
Azt írod, “akkor volt jellemző az egyszer fenn, egyszer lenn, de méginkább csak a félelem”, látszólag hülye kérdés, hogy a félelem az “nem lent van”? Azért merem mégis megkérdezni, mert arra jöttem rá, hogy a “fönt” és a “lent” megkülönböztetése tanult készségünk (nem ezzel születünk). Ez egyrészt azt sejteti, hogy (ezekben?) a félelmekben nagyon régi, csecsemőkori (a “fent” és a “lent” megkülönböztetése előtti?) struktúrák aktiválódnak/nyilvánulnak meg esetleg.
Másrészt azt szeretném megkérdezni még, hogy milyen. Mármint a félelem. (Még hülyébbnek látsszó kérdés, de ugyanabból az okból merem megkérdezni, és nem azt kérem, hogy artikuláld, tehát mondd el, hogy mik jártak a fejedben, csak azt, hogy néhány szóval – ha nemkj túl megterhelő – adj, “fess róla” képet.)
És persze az sem baj, sőt köszönném, ha nem(csak) Mina, más is írna (erről), mert azt látom a statisztikai oldalon, hogy másik is olvassák.
2009. január 26. hétfő - 4:13 du.
Olvastam ( nem találom azt a tanulmányt vagy könyvet) egy csecsemőkkel végzett kísérlet kapcsán, hogy ez eddigi tudásunk alapján nem értelmezhető módon képesek egy üvegasztalról nem leesni. Hát most nem tudom, hogy ez erősíti vagy gyengíti kiváló gondolatodat.
A csecsemőkori félelmek aktivizálódósát jelenthetné, hogy ezekben a félelmekben a szinkroniticitásra való törekvésünk , késztetésünk nyilvánvaló beteljesületlenségével kell számolnunk? A halállal való közvetlen szembenézéskor nem ettől (is) félünk-e?
“Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”
A halálfélelmet nem tudom, hogy képes vagyok-e megfogalmazni, ahogyan kéred. Talán a nem kordában tartható félelem, ami leginkább jellemző. Nincs semmilyen kibúvó, csak totális kiszolgáltatottság, a fájdalom az élet elvesztése miatt, egyedüllét, önsajnálat a szeretteim magára hagyása miatt van. Mindezt természetesen eddig is tudtam, de azt gondoltam, hogy a halál majd akkor fog bekövetkezni, ha én felkészültem rá.
Kérdezz még, ha nem erre gondoltál.
2009. január 26. hétfő - 4:31 du.
Sokkal prózaibb a kérésem/kérdésem. Mivel arról, amit halálfélelemnek szoktunk nevezni, azt írtad, hogy “egyszer fenn, egyszer lenn, de méginkább csak a félelem“, derengett fel valami olyasmi, hogy talán nem lenn van, vagy talán a kérdés, hogy mi van lenn?
Mert most még az is, hogy a lenn talán (a közeli) (vélt?) szeparáció átélése, ami által már nem fontosak, amik fontosak voltak az átélés előtt? Esetleg a tehetlenségé (is?), a mások életének irányítására (de legalább befolyásolására) való képesség/lehetőség elvesztése?
Szóval, hogy milyen?
Ostoba kérdés tudom, de ha, mint írod: “fájdalom az élet elvesztése miatt” egyrészt ezt (elvileg) az ember előtte is tudja, másrészt amikor fájni kezd, akkor sem vesztette még el – szóval ilyesmik.
2009. január 26. hétfő - 8:12 du.
A mindennapi nyelvhasználatban lenn van minden, ami rossz. A halál nem jó, addig, amíg itt dolgunk van. 5 éves koromban egyszer az anyám úgy nyugtatott meg, – amikor azon aggódtam, hogy ő ne haljon meg, majd azon, hogy én s, hogy azt mondta, hogy, amikor nagyon idős leszek, akkor vágyni fogok rá, hogy meghaljak. Úgy magyarázta, hogy hozott valamilyen példát, amiről homlokegyenest mást gondoltam azt megelőzően, tehát elképzelhetővé vált ez a szemléleti változás. Megnyugtató volt.
Hiába tudom azóta is azt, hogy a halálra felkészülten kellene élni, mégis talán valójában nem éreztem a halállal kapcsolatban”jobban”, mint egy 5 éves. Jobban viselkedtem természetesen.
Olyan mélységes űrt éreztem, ha a halálra, magamra gondoltam, hogy azzal nem tudtam mit kezdeni, ezért a dolgaimra koncentráltam. Majd azt kezdtem el gondolni, hogy nem élhetek a halál szomorúságával, fájdalmával, el kell fogadnom a valóságot, s amennyire lehet nem megkeseríteni a körülöttem élők életét. Gyakorlati dolgokon kezdtem gondolkozni, hogy mi a helyes, mi a jó, hogy mikor mondjam meg a gyerekeknek. Hullámzottak a rettegés és a normális időszakok. Az utóbbiak egyre inkább kezdtek felülkerekedni. Hiába fáj, hiába borzasztó, amíg itt vagyok nem lehetek űzött vad, hiszen ezt én csinálom, ez az én szorongásom. Tehát élni kell normálisan bármennyi idő is van hátra.
A halálfélelmet úgy látom nem sikerül jobban leírnom.
2009. január 27. kedd - 4:10 de.
De,
egy kicsivel. 
Tényleg nem fárasztó/nyomasztó/felkavaró erről írnod, beszélned?
Annyit megtudtam, hogy űr, ami rettegéssel tölt el, és megbénít abban az értelemben, hogy elvon a “‘normális”, a hétköznapi tevékenységtől.
Nem lehet, hogy épp az “űr” megpillanatásával – és főként a küzdelemmel, hogy ne bénítsaon le, ne szippantsa be előre – a még végezhető dolgaid, a hétköznapi tevélkenységeid sikerült (még jobban/valamivel jobban) normalizálnod? Hogy elgondolkodtatott?
Nem lehet esetleg, hogy a rettegés az élet lehetőségeinek (picit talán hisztérikusan eltúlzott) semmibevétele/lebecsülése (mintegy a gondolatok halála esetleg)?
2009. január 27. kedd - 9:52 de.
Nem felkavaró, inkább kíváncsi vagyok. Szeretnék többet megtudni a halálhoz való viszonyról, ha legközelebb, amikor szembe kell szállnom majd vele, akkor könnyebben menjen majd.
Talán inkább a számomra fontos dolgok váltak egyértelműbbé.
Az élet lehetősége elvesztette realitását. Az utolsó kérdést, ha pontosítanád, köszönném.
2009. január 29. csütörtök - 3:52 du.
Elnézést, hogy soká (két nap késéssel) válaszolok csak, és azért is, hogy nem frissítem a bejegyzéseket sem. Az utóbbinak az az oka, hogy úgy érzem, eddig felelslegesen rohantam ezzel. Ketten, pontosabban olykor hárman beszélgetünk, minek újabb téma, amíg az előzőnek nem jártunk (viszonylag) a végére.
– a kérdés pontosítását illeti, átjavítottam őket, mert úgy (eredeti formájukban) sajnos grammatikailag is annyira kuszák voltak, hogy nyugodtan nevezhetjük értelmetlennek őket. :-/ Ki is javítottam, de újra fel is teszem egy harmadik formában őket. Mintegy mentségként azt említeném, hogy (Neked erről bőségesebb tapasztalatod van) maga a kérdés, illetve a téma megviseli az ember( összeszedettségét/gondolkodásá)t.
Ami a – szépen fogalmazva
Trhát arra gondoltam, és akartam rákérdezni, hogy miután a közeli halál lehetőségével szembesültél, és átvergődtél az ebből is eredeztethető bénultságon (a rettegés következményén), nem csináltad-e valamivel jobban azt, amit a bénultság elmúltával újra folytatni tudtála tevékenységeid közül.
2009. január 30. péntek - 3:28 du.
Én is éreztem némi “rohanást”. Gondoltam van konkrét elképzelésed, (amit én nem tudok) s azért a sietség.
A téma valóban mindenkit megvisel, (talán ezért is nem ír ide más), de talán a nem eléggé kitárgyaltság is okozhat érdektelenséget. Elnézést kérek a szimplifikáló halálközeli leírásaim miatt. Néha azt gondolom, hogy a boldogságot, vagy bármilyen más érzést sem könnyű körülírni, de az is lehet, hogy nekem nem sikerül. Megyünk, amíg megyünk, ha valaki ide téved (főleg, ha segítesz utalásaiddal, magyarázataiddal), talán profitálhat belőle.
A kérdésedre válaszolva: De igen! A bénultság időszakában elnézőbb lettem a gyerekeimmel, ez azóta is tart. Ez inkább csak hangsúlyeltolódás, mert ez a változás már jó ideje tart, de a bénultság időszaka segített a megváltozott attitűd megerősödésében.
Talán jobban elfogadom azt is, amit magamban elfogadhatatlannak tartottam. Nem akarom magamat becsapni, jobban elviselem a valóságot (vagy, amit annak képzelek) Mintha visszatérnék ahhoz az időszakomhoz, amikor nem hazudtam még magamnak, amikor a dolgok, az élet, még lehetőségként tűnt nekem.
2009. január 31. szombat - 2:23 du.
Nézd, ez a 66. komment, tehát jóval alaposabban beszéltünk arról, amiről a bejegyzésekben közölt emailekben. Azt tapasztaltam ezen is, a többi blogon is, ha van új bejegyzés sokan kjönnek, ha nincs, kevesebben; viszont nyilván Te is látod/tudod hat blogot működtetek, ezeket naponta friss anyaggal ellátni – nem lehetetlen ugyan, de minek?
Azért hat, mert hat egymással – még az egyes blogokon tágyaltaknál – is lazábban összfüggő témakör érdekel, és a teljes zűrzavart elkerülendő ezeket elkülönítettem.
Tegnapelőtt Pallasz Athéné péncéljak és pajzsa eredetének jelentését véltem megérteni. Aligha függetlenül attól, amiről itt levelezünk. Illetve… …elég valószínű számomra, hogy kevesebb “érzékenységgel” követtem vona nyomon és főként koncentráltam volna (szinte csak) arra értelmezésemet, hogy a halál határának férjeura szogáltatott hozzá – igaz sajátois módon – anyagot.
Egy szó, mint száz, nekem úgy jó, ahogy van, más kérdés, hogy még jobb lenne, ha több időm lenne – de sajnos nem ebből élek.
Örülök, hogy gyermekeiddel javult a viszonyod, kár, hogy a halálfélelem is katalizálója volt/lehetett. Azt hiszem, hogy a horizont(nak) a (halálfélelmet elkerülő) halál ténye előtti beszűkítésének (amiről már eszmét cseréltünk) az is következménye, hogy az ember (a beszűkítést követően, annak következményeként akaratlanul is) úgy kezd viselkedni, mintha örökké gondoskodhatna rólúk, lehetősége lenne lépései állandó korekciójára.
2009. február 3. kedd - 10:04 de.
Nem tudom, mi a halál határa. Én úgy képzeltem, hogy az élet. Talán ez is valamiféle “mező” “sáv”?
Arra gondoltam, hogy horizont beszűkítésének talán öntudatlan az a célja (inkább, mint következménye), hogy úgy viselkedhessen az ember, mintha örökké gondoskodhatna. Másrészt az a törekvés/vágy is mozgatója a korrigált működési mód megmutatásának, hogy a gyerekek minél inkább/jobban képesek legyenek az önálló viselkedésre, hogy azok lehessenek, akik.
2009. február 4. szerda - 7:39 de.
Kezdjük a végén:
Nem, tudom, mit értesz “korrigált működési mód megmutatásán” – így azt sem, hogy igazat adok Neked vegy nem.
Azzal viszont nem értek egyet, hogy a horizont beszükítésének a gyerekekről (vagy bárkiről) való örökké tartó gondoskodás látszatának a megteremtése lenne az oka (célként). Olyan nyakatekert, hogy ehhez minimum (nagyon jó
) fiolozófusnak kellene lenne minden embernek. Számomra valószínűbbnek (és jóval életszerűbbnek) tűnik, egy spontán (automatikus gondolat: “jobb bele sem gondolni (mármint a halál tényébe)”, és az ember máris él, “mint Marci Hevesen”.
A “halál határát” én sem tudom, mi fán terem. Azt viszont Veled (és másokkal) együtt tudom, hogy a Styx kilencer kerüli meg az “Alvilágot”, Hádész birodalmát. Tehát valami olyasmi (és elég valószínű, hogy nem az élet, bár… De nem tudom).
Azt tudom, hogy Styx férjeurának a bőréből készít magának páncélt és pajzsot a bölcsesség (istennője, (Pallasz) Athéné). Csak ezt értelmeztem úgy, hogy a bölcsesség a halál határa urának (Pallasz gigász) szerepét veszi át (és ettől szinte legyőzhetetlen).
Hogy ez mit jelent, arra már volt és van tippem: kijelöli a határt, amin, ha valaki átlép, elpusztítja, így a hatalom kezdetét is itt sejtem, sőt, ehhez a horizont visszahozásával adtál egy tippet!
Ha valaki beszűkíti a horizontot (ha amennyire csak lehet, eltekint attól, hogymeg fog halni), nyilvánvalóan kevesebb kockázatot lesz hajlamos vállalni, hiszen a szinte örökkévalónak hitt életét kockáztatná.Míg az, aki közelinek látj, csak néhány órát (napot, hetet, évet) kockáztat, tehát ennek az életfelfogásnak nagyobb az affinitása a kockázathoz, és ezzel a hatalomhoz.
2009. február 4. szerda - 8:39 du.
Azt a hülyeséget követtem el, hogy egy párbeszédben definiált kifejezést nem a definíció értelmében használtam, s nem is jeleztem ezt. A horizont beszűkülést a magam módján értelmeztem. Pedig Te kiválóan definiáltad már, akkor megértettem, elfogadtam, (pedig nem is telt el sok idő azóta)s én mégsem abban az értelemben használtam,( bizonyára, mert nem tettem magamévá kellően a gondolatodat) így egyszerűen hülyeségnek tűnt, amit írtam. Jogosan.
Nem is használom így a Te kifejezésedet, hanem inkább megpróbálom újra leírni, amit mondani szerettem volna.
Én arra a rövid időszakra koncentráltam, ami úgy tűnt a rendelkezésemre áll majd a halálomig. Ezért sikerült jobban viselkednem a gyerekeimmel, mert a leglényegesebb dolgokra tudtam koncentrálni, azaz úgy viselkedni, hogy az elsősorban az Ő érdekeiket szolgálja, s ne az én korrigálatlan kondícionáltságom működjön továbbra is. Elképzelhető volt, hogy nagyon is rövid időnk lesz együtt (1-5) év, ( valamint nem tudhattam mennyire térít el majd a betegség nehézségei, a fájdalom, vagy a kórházi kezelések) ezért szó szerint utolsó lehetőség volt(tűnt)egyszerűen jobbnak lenni.
Ennek az életfelfogásnak nagyobb az affinitása a hatalomhoz, mint írod. Talán Te is úgy érted, mint én, hogy az önmagunk feletti hatalomhoz segít hozzá.
2009. február 5. csütörtök - 11:39 de.
Azért ez egyrészt messze van, másrészt ez legyen a legnagyobb “hülyeséged”.
Mert Athéné értelmezésénél csak olyasmire gondoltam, hogy ha a halál belátott, akkor pontosabban kalkulálható a kockázata, és közeledtének puszta lehetősége, a valószínűségének növekedése nem pánikreakció(hoz hasonló)t eredményez: “jaj, csak azt ne semmiképpen”! – és ez egy jóval kockáztatóbb viselkedésnek a forrása, és a hatalom kockázatok mentén és árán szerezhető meg.
Ráadásul milyen termékeny hülyeség!
Te egy ennél sokkal higgadtabb lehetőségre hívtad fel a figyelmem: először is a (valamivel tágabb, de ugyanakkor) végesebb (mert a halállal csakugyan lezárt) horizonton belül az ember először is jobban ura önmagának. Nemcsak azért mert a halálfélelem okozta pánik kevésbé rángatja “dróton”, de főként azért, mert látja, hogy mi nyúlik túl az ő életén, és így fölösleges dolgokba nem – vagy inkább csak kevésbé – bonyolódik bele. Tényleg jobban a belátása (mint érzelmei és ezzel rossz beidegződései) vezetheti(k).
Ps: még egy kis adalék a fentiekhez.
2009. február 5. csütörtök - 12:39 du.
Mina! Nagyon inspiráló és érdekes, amit a 4-es kommentedben írsz a halálfélelemről. A halálhoz való vágyódásunkat azzal magyarázhatnánk, hogy nem félünk többé tőle? Nem egy élesen húzott elválasztó vonal az élettől, az életösztöntől? A tudatosítással kiválthatóvá tesszük mindazt a félelmet, amit a halálról és annak lehetőségéről gondolunk, tehát a halálfélemet, ám maga a létezés, életösztön érzésére késztet minnket. Az az elemi életösztön, ami bennünk van, mindvégig félelmet generál ha az elmúlás lehetősege az átlasgostól nagyobb mértékben fenn áll, tehát én ezzel csak azt akarom mondani, hogy az életösztön és a halálfélelem folytonos kölcsönhatásban van egymással, bármennyire próbáljuk tompítani vagy elszakítani őket a tudatosítással. A szemléleti változás nagyobb részben teszi elfogadhatóvá az esetleges félelmeket. Érdekes amit írsz, hogy 5- éves korod körül szembesültél a halálfélelemmel, és azt az egybeesést gondoltam érdekesnek, hogy én is, pont akkor zokogtam anyám karjában, és szinte ugyanazokat éreztem, mint Te, és mondtam neki, hogy rettegek, hogy meg fog halni. Persze én is kaptam “beetető magyarázatot” , hogy miért sem kell félnem tőle:-) és nyilván azért, mert neki már volt több tapasztalata felnőttsége okán abban, hogy elnyomja azt az elemi ősi életösztönt, ami még egy gyerekben hatványozottan benne van. És itt rájöttem. Azért fél az ötéves forma gyerek annyira, mert kb. akkor ér olyan fázisba a megértő, tudatosító képessége, hogy elsőként találkozik ezzel az érzelemmel életében. Hát nem tudom biztosan, hogy ez a helyzet, de erre gondoltam, és elnézést ha kuszán fogalmaztam.
2009. február 5. csütörtök - 1:05 du.
14-re: Az életösztönt nagyon sok mindenre használjuk, és nem biztos, hogy szerencsés, ha evidenciának tekintjük, és gondolkodásunk kiindulási pontjaként használjuk.
Hogy – általában – szeretünk élni, OK, de ennek okát annál is kevésbé szerencsés (“csak”) az életösztönnel magyarázni (és ezzel elintézni), mert Te is (ha nem is halávágyról, mint Freud, de) “halálhoz való vágyódás”-ról írsz. Életösztön, halálvágy ugyanott vagyunk, mint előtte, csak sokkal bonyolultabban, mert ráadásként van két titokzatos fogalmunk is.
Nem mondom, hogy hamis fogalmak (tudja a fene, illetve remélem, hogy rövidesen meg fogom tudni, mert épp az ösztönök mibenlétével is kínlódom), de ahol lehet, szerintem célszerű a legegyszerűbb módon közelíteni meg főként az ilyen kérdéseket, mert így is épp elég bonyolultak (és bonyolultakká válnak) ahhoz, hogy egész életünkben (szinte csak) találgassuk a megfelelő választ..
2009. február 5. csütörtök - 10:11 du.
Én nem azt írtam, hogy az életösztön a halálvággyal hozható összefüggésbe, hanem azt, hogy a halálfélelemmel. Az életösztönre való tudatosodása az elmének az, ami a haláfélelmet generálja. Én a legkevésbé sem azt szerettem volna kifejezni, hogy mindent az életösztönre eredeztetünk vissza amikor cselekszünk, (pedig az élő cselekszik) és gondolkodásunk kiindulópontjának ebből kifolyólag nem is tekinthetjük. De ha ebből az elvi megközelítésből vizsgáljuk, mi lehet az életösztönön kívül más mozgatórugója az élőnek? Mert ha nem így van, akkor nem azért szeretünk élni, mert elemi erővel ösztönösen kívánjuk azt, hanem egész másért, mert halálvágyunk van, de ahhoz elengedhetetlen először az élet. És akkor meg is érkeztünk oda, hogy az életösztön és halálfélem viszonyból hogyan jutunk a halálvágy képlethez. Lehet így is elgondolni?
2009. február 6. péntek - 12:32 de.
16-ra: biztosan lehet (miért ne?
), de egyrészt én nem így gondolom, másrészt két malomban őrlünk.
Annyit írtam/állítottam, hogy az ösztön fogalommal gondjaim vannak, az életösztönnel meg pláne, hogy mi a gondom, azt részben megírtam, részben írom.
A halálvágyat (illetve valami olyasmit, amit így is nevezhetünk) pedig egyrtészt a depresszió tüneteként vélem ismerni, másrészt a romantikból (inkább fantáziaként/kortünetként, semmint fogalomként). Nem gondolom, hogy egy tünet és egy általam nem igazán használhatónak (mert definiálatlannak) gondolt fogalom összefüggésének viszonya gyümölcsöző kiindulási pont, de ki így, ki úgy, az eredmény számit, és eredményem nincs, dolgozom azon, hogy legyen.
2009. február 7. szombat - 12:18 de.
13/Erik
A halál birtoklásának határa önmagunkkal negatív értelemben azt jelentené, hogy ezen a síkon jön létre az önpusztító működési mód? (Ha már nem sikerül uralnom az életem, akkor ezt azzal a téveszmével érzékelem kiigazíthatónak/megoldhatónak, hogy a halálomat, vagy annak határát uralom? A hiányzó uralmat az életem, saját sorsom felett, úgy vélem korrigálni, hogy a halálomat én uralom/oldom meg az önpusztítással öntudatlanul?
14/Mónika
A halálra való vágyás itt inkább, annak elfogadását/belátását jelenti, hogy az élet, ha már nem élhető abban a minőségben, amiben talán érdemes, akkor azt el kell tudni “engedni”. Talán könnyebb ezt tenni akkor, ha az életünket a halál tudatában éljük, de általában nem ezt tesszük, hanem, ha már mindenképpen elkerülhetetlen, akkor próbálkozunk a halál elfogadásával. Erik nagyon kiválóan bizonyította, hogy mennyit/mit veszítünk ezen szemlélet következményeként. Szerintem csak nagyon kevesen képesek máshogyan gondolkozni a halálról, ugyanis szemléleted a halálfélelem s az élni akarás váltakozásának elgondolásáról az a hárítás alakította, aminek a halál a majd valamikor megtörténik velünk messzeségébe való helyezésén alapul. Kicsi a hatalmunk saját sorsunk felett, az szinte csak megtörténik velünk, viszont minél inkább képesek vagyunk elfogadni a valóságot, akkor az annál kevésbé tesz minket a lét majmaivá.
Ez tényleg érdekes, hogy Neked is 5 éves korodban volt ilyen élményed, de lehet, hogy tényleg valamiféle fejlődéslélektani folyamat logikus következménye.
2009. február 7. szombat - 9:13 de.
18-ra: Igen, nagyjából azt írtam (le meglehetősen nyakatekert módon), amit kihámoztál belőle. Azért csak nagyjából, mert most, hogy a zűrzavarból nagyjából kihámoztad, amit mondani akartam, még lepiszkálnék a meghámozottról néhány ráragadt héjdarabkát azzal, hogy én most úgy mondanám:
A horizont beszűkétésének (a halandósáágunk ténye előtti szemlesütésünknek (az ettől való eltekintésünknek) az is következménye lehet, hogy nem(csak) halandóként viszonyulunk a problémákhoz, és a halandóként erőltetett “isteni megoldásaink” nagyobb valószínűséggel vezetnek kudarc(ok)hoz, mintha emberi léptékkel élnénk múlandó életünket.
Így nagyobb valószínűséggel kerülünk “kilátástalan helyezet”-be. Nem annyira kilátástalan, hogy el kellene pusztítanunk magunkat, csak ahhoz léptéket kellene váltanunk isteniből (amit annak képzelgünk) emberire.
Szemléletmódunk azonban nagyrészt (szüleinktől is) tanult. Tehát velük (pontosabban csak a tőlük tanult elvekkel) kellene szembemennünk/fordulnunk. Egyrészt azonban nem vagyunk filozófusok, de még ha azok lennénk is, másrészt ki képes egy-egy meggyőződése megszületésének a visszakövetésére, tehát mindez (pontosabban egy talán ehhez hasonló folyamat) tudattalanul, az érzéseinben zajlik ki, és ennek végeredménye (olykor, és szerencsére ritkán) a teljes kilátástalanság “felefedezése”, és az abból eredő “következtetés” “levonása”. (Ezt a bekezdést csak azért írtam meg, hogy az általad “feledeztetekkel”, a kihámozottal összhangba hozzam azokat az ismereteimet, amikkel a depresszióról főként Aaron T Becknek köszönhetőne tudni vélek.
Hogy én mekkora hülye voltam! A fától nem láttam meg az erdőt. Megnéztem, harmadik hónapja bogozom a görög mitológia szálait, ráadásul (majdnem kezdettől) attól a felismeréstől vezettetve, hogy fejlődéslélektani állomások rögzülésének/formát öltésének lenyomatai, és épp a halál egyik aspektusával kínlódom éppen… Hát persze! A többit egy új bejegyzésben.
2009. február 7. szombat - 5:51 du.
Mina! Nem túl egyértelműen fogalmaztam, így köszönöm kiegészítésed, korrekciód, teljes mértékben megfogalmaztad azt, amit én csak hiányosan, féleérthetően tudtam. Az elmúlás elfogadása vagy belátása sem sokat változtat az elmúlás bekövetkezésének tényén, viszont az addig vezető útig, életminőségünkön mindinkább. Az élet elhagyására való engedelmességünk, feltétlenül az öntudatlan halálvággyal azonosítható? Ezt írtad fentebbi kommentedben: “amikor nagyon idős leszek, akkor vágyni fogok rá” Tehát, ha már nem olyan az életminőség, amilyen számunkra ideálisnak nevezhető, akkor jön a megbékélés a halállal, a halál, mint megváltás? Én azt gondoltam, -csak ezek szerint nem jól fejeztem ki –
, hogy ha nincs bennünk félelem, akkor talán már “vágyhatunk” is rá, mert maga az elfogadás egyfajta pozitív érzéshez (ami nem pont a vágy) közelítő/ hasonlító tudatállapotot eredményez. De mondom, nem olyan értelemben gondolom, mint a depressziós állapotoknál, vagy a megidealizált romantikus szemléletekben, hogy Ó, jöjj halál! 
Hanem a halál elfogadásának automatikus lélektani következménye az a tudatállapot, ami a halálvágy állapotával megegyező lehet. Ám amíg mondjuk egy depressziósnak nincs halaszthatatlan oka rá, hogy vágyjon rá, addig más, egy betegség kapcsán kénytelen megbékélni az effajta “vágyával”. De ez már egy másik téma is lehetne… Azt gondolom, hogy amíg nincs rá különösebb okunk, addig nem is kéne “halálvággyal” (ami nem = a meghalni akarással !) együttélnünk, mert ahogy írtad is, az talán el is vezethet egyfajta Öntudatlan önpusztításhoz, de ettől még élhetjük emberi tudatossággal az életünket. Igen, valóban fejlődéslélektani folyamatra gondoltam a gyerekkori tudatállapotok azonos életkorban történő megjelenésével, mondjuk azt elfelejtettem mondani, hogy én konkrétan az édesanyám betegségét vízionáltam, és megvígaszthatalanul zokogtam, mert tudtam, hogy pár év múlva halálos betegségben fog elmenni. Persze Ő akkor azt gondolta, fantáziálok. De ez már megint egy érdekes, de jóval másabb téma, mint amiről itt beszélünk.
2009. február 7. szombat - 7:02 du.
20-ra: jól értem, hogy megérezte édesanyja halálát? Időpontot is megérztett? A kórt is? Van sejtése, hogy mi alapján? Eleleven maradt Önban az érzés, vagy elhalványult? Említette valamelyikük a megérzését, amikor a kór megérkezett? Ha igenlőek a válaszai, van kifogása ellene hogy átmásoljam a Furcsa egybeesések (szinkronicitás) rovatba?
Ps: elnézést a magázódásért, észre sem vettem.
2009. február 8. vasárnap - 11:41 du.
Erik/19
A depresszióban (az anyával szemben elfojtott agresszió eredményeként) létrejött autoagresszióban véljük öntudatlanul visszavenni az anyai hatalmat, amit iránta érzett haragunk tart ébren? A depresszióból következő öngyilkosság miatt talán ez a téma a halálhoz (is) tartozik.
Talán a beszűkült horizontban való létezés eredménye az időérzék megváltozása idősebb korban? Ebből a szemléletből (is) következne, hogy fiatal korunkban elképzelhetetlenül messzinek tűnik az élet vége? Az időérzék változás ettől független?
Mónika/20
Azt szerettem volna írni, hogy, amit anyám mondott nekem akkor, az azt jelentette, hogy ez bizonyos életkorban eljutok majd oda, hogy olyan nehéz lesz élni, hogy a halál elfogadhatóvá válik. Ezzel a gondolattal megóvott egy pillanatnyi félelemtől, de automatikusan megtanította nekem, hogy ne számoljak a halál horizontjával, azaz úgy éljek, mintha a halállal csak idős koromban kellene számolnom, hogy ne emberi léptékkel éljem az életem. Szeretném felhívni a figyelmed arra, amit Erik ír először a horizont beszűkölésről ( a karácsonyos címmel kezdődő bejegyzésben, amikor a hogyan fizetjük meg a halál zsoldját stb. ír)
A halál elfogadása nem jelenti szerintem a halálvágyat, ebből következően nem a halálvággyal, hanem a halál elfogadásával kellene együtt élnünk. Ezt belátom, értem, tudom, de, hogyan kell azt „csinálni” nem tudom, akkor, ha valakinek nincs helyzeti előnye valamilyen halálközeli élmény vagy betegség miatt. Ezért nagyon is megértem ellenállásodat, berzenkedésedet. Azt is látom, értem azonban, hogy mennyit veszítünk, hogy megfizetjük a „halál zsoldját” (LuxErik), ha a viszonyunk a halálhoz ámításon, azaz nem a valóság elfogadásán alapul. Az érdekes hogy egy fiatal embernek vagy gyereknek mi módon lehetne megtanítani ezt a másik fajta, a halált, mint az élet része szemléletet. Nem tudom. Azokban a kultúrákban, ahol halálkultusz megtalálható, talán könnyebb a halált az élet részének tekinteni, illetve ezt érzelemmel is átélve tudni. Talán a minél több tudás lehet szemléletformáló tényező még.
2009. február 9. hétfő - 12:10 de.
Nem hiszem. Sokkal inkább beteljesítjük a rettenetes anyai akaratot. Az anya annak az aspektusának a vélt (vagy olykor valós) akaratát, akinek semmi sem jó, amit csinálunk, aki miatt, az aspektus hangsúlyossá válása esetén, “anyaszomorítók” leszünk. És ez a jobbik eset, mert ilyenkor csak deviáns lesz az illető, mintegy tudattalanul visszabosszantja/frusztrálja az őt állandóan frusztráló, a viselkedését/életvezetését korrigálni akaró anyját.
Ha az anya olyan erős/erőszakos, hogy szeretett gyermekét el-, vagy kipofozza a devianciától/ból, akkor fordul(hat) végül az agresszió önmagunk ellen, de előtt jön a depresszió, mert amihez kedvünk lenne az tilos, amit muszáj, ahhoz meg semmi kedvünk, mert anyánk belénk verte, ahhoz meg nincs kedvünk, mert nem a mi, hanem az ő vágya/akarata teljesülne csak. Tehát a “juszt is mást csinálok”-tól vezet az ív a “juszt sem csinálom”-ig, majd még szerencsétlenebb esetben az öngyilkossághoz, amikor a kezet tulajdonképpen (az öngyilkos tudattalanjában az anyájáé “vezeti”, hogy elépusztítsa semmire sem jó gyermekét. Tehát szó sincs szerintem az anyai hatalom visszavételéről, hiszen épp az a probléma, hogy még mindíg annyak hataléma alatt, nem a saját életét éli, hanem anyja vágyait igyekszik megvalósítani.
De ne legyünk igazságtalanok, az apák is rengeteget tudnak tenni gyermekül boldogtalanságáért, de való igaz az anyai elsőbbség, mert a munkamegosztásból is következő hagyomány alapján is, de biológiai okok miatt is a gyermekek legmeghatározóbb első éveire az anyák befolyása jóval nagyobb.
Érdekes, amit felvetettél! Erre nem gondoltam, de teljesen kézenfekvő!
Egy képzeletbeli, az anya gyermek kapcsolat erősségét ábrázoló pszichológiai skálán talán deviancia és a depresszió között helyezkedhetnek el talán a testi betegségek. Mint a számegyenesen, az egy a depresszió, a kettő a deviancia, és a kettő között a legkülönfélébb nyavaják. Minél közelebb a depresszióhoz, annál súlyosabbak is, abban az értelemben is, hogy annál életveszélyesebbek ios, annál deprimálóbb a hatásuk is. Szerencsére – nem tudom, hogy az olvasóknak is kiderült-e már – Nálad nem rákot diagosztizáltak, így nyugodtan megkockáztatom, hogy egy ilyen skálán a rák talán egy sikertelen kisérlet az anya hatalma alol újjászületéssel való megszabadulásra a szervezet lázadása a nem saját, hanem a szülői akaratot megvalósítani akaró lélek ellen. Sikertelen, mert nem új ember jön létre a beinduló sejtosztódásból, hanem egy az élőt elpusztító – és ezáltal öngyilkos! – daganat. Hogy mit támad meg a rák, talán (és csak nagyon is esetleg) mutathatja, hogy milyen területen volt (lehetett esetleg) túlerős a korlátozás.
Picit szétnéztem, a nők között a mellrák vezet… Picit? Ennyit találtam hirtelenjében. Esetleg, mintha az anyák kezdettől ódzkodnának nagymamának lenni? Az emlő az újszülött táplkálásának a szerve…
Az idő felgyorsulását én inkább azzal szoktam magyarázni, hogy három éves korban egy év a teljes megélt élet(idő) harmada. 60 éves korban 1/60-a, de lehet, hogy Neked van igazad, csak nem értem, hogy vezeted le.
A halálvágyat, a depresszió enyhébb formájának gondolom, ami a tradícionálisabb társadalmakban melankóliaként volt jelen. Olyan depresszióként gondolom el, ahol a mamát a betegséggel sem bosszantjuk, csak olyan szomorú a gyerek, különös gondolatai vannak, amik nem betegek! Ha csak nem betegségként gondolunk a romantikára, ami Hölderlion és Novalis sorsa ellenére is erős túlzás lenne.
2009. február 9. hétfő - 1:22 de.
A beszűkített horizontban a halál végeláthatatlanul messze van még, számolni se kell vele, tehát az idő is számolatlanul áll a rendelkezésre. Az évek előrehaladtával egyre nehezebb ebben hinni, egyszercsak lehetetlen, s akkor szinte felgyorsulnak az események, annyira, hogy nem is emlékszünk a közelmúltra, csak a régebbi dolgokra, amíg az idő ólomlábakon haladt. (Egy kisgyerek számára beláthatatlan, hogyan lesz az ő testéből olyan, mint a nagypapáé, s ez már nem is a horizont beszűkítéssel magyarázható.) Ötlet volt csupán, nem meggyőződés. A Te magyarázatod azt jelenti, hogy a megélt időhöz viszonyítunk?
2009. február 9. hétfő - 3:48 du.
Igen, azt jelenti, de nem zárja ki a Te fenti értelmezésed, sőt erősítik egymást, sőt arra hajlok, hogy Tied az elsődleges. (Nem udvariasságból, a horizont komolyabb dolog, mint valami kalkulációs bázis.)
2009. február 9. hétfő - 11:12 du.
Mina! Én úgy gondolom, a születéstől való folyamatos távolodás tágítja a halál horizontját, az életét meg beszűkíti. Írod, hogy a halál bekövetkezésének lehetőségével ki kell egyezni, de talán csak idős korban, vagy ha valamilyen módon rákényszerülünk szembenézni és megbékélni az elmúlással. Azonban mindaddíg amíg oktalan, ne kelljen elfogadnunk az elfogadhatatlant. Ha nem öntudatlan halálvágynak nevezzük, akkor talán helyesebb azt mondanunk, hogy ez a haláltudat? És így most amikor írom, eszmélek rá arra, hogyan transzformálom át az erről való gondolkodásomat. Eddig valami olyasmi jelentőséget tulajdonítottam a halállal való megbékélés állapotának, amit a fetiekben is kifejteni szándékoztam, ami nagyjából a halálvágy fogalmával azonos. Most értem meg, hogy mit is gondoltam helytelenül. A haláltudat minden bizonnyal ideillőbb kifejezés. Más kultúrákban beépítették a haláltudatot már gyerekkorukban az emberekbe, a szakrális világhoz jóval közelebb vannak, mint a civilizált társadalmak elhomályosult látású emberei. És bár nincsen halálközeli élményem és súlyos betegségem, – vagy ami arra sarkallna, hogy számolnom kéne vele – mégis akinek van, azzal együtt vagyok képes érezni. Igazából nem is ellenállás lenne az, amit nem fogadnék el, hanem egyfajta védekező mechanizmus a halál tudatosítása ellen. Pál apostol szerint nem a halál zsoldjáról beszélünk, hanem Ő a bűn zsoldjaként aposztrofálja a halált. Amíg az ember élete hajnalán van, addig a vertikális problémák érdeklik, azaz a láthatókra néz. Majd miképpen szűkül számára a vertikális tér, úgy szemeit egyre inkább a horizontálisra emeli, hiszen megtapasztalja saját élete során is, hogy a láthatók ideig valók,azaz idő által korlátolt dolgok, míg a láthatatlanok (szellemiek) örökkévalók. Összességében azt gondolom, hogy a teljes elfogadásig a halált tudatosítani egy élő számára lehetetlen, hiszen a szellem végtelen a test pedig elmúló.
2009. február 9. hétfő - 11:21 du.
26-ra: Szent Pált én szúrtam el abban az értelemben, hogy azt akartam írni, amit írtam, de azt hittem idézem (és nem parafrazeálom) Szent Pált, és barbár módon korrigáltam Mina vélt hibáját, aki helyes módon engem írt az idézet forrásaként. Most visszajavítom, de egyrészt hülyeségem bizonyítéka itt marad, másrészt kommented értelme így sem csorbul, sőt (mert Pált idézed Lux ellenében).
2009. február 11. szerda - 3:33 de.
Mónika
Azt hiszem Erik éppen azt bizonyította be, hogy mit veszítünk a horizont beszűkítésével. A halált , ha elfogadhatatlannak gondoljuk, az azt is jelenti, hogy a valóságot nem vagyunk képesek elfogadni, s önámításon alapulóan létezünk, s ez kisebb-nagyobb bajokkal is jár. Nem nagyon tehetünk mást , mint azon “dolgozunk”, hogy képesek legyünk elfogadni az életet úgy, ahogy van, s így a halált is. Erre való törekvésünkben válik életünk egyre inkább a szellemi gazdagság irányába nyitottá. Hiszen energiáink felszabadulnak s a tudások megszerzése(szellemi/érzelmi) a mindteljesebb élet megélésének lehetőségét nyújtja. Azt nem tudom, mi is pontosan a szabadság, de valamiféle szabad állapotba érünk , ha a halál valóságát nem féljük, hanem elfogadjuk azt. A valóság elfogadása teljes mértékben talán csak Isten számára lehetséges, de ez nem jelentheti azt, hogy nekünk ne erre kelljen törekedni. Isten valóságához tartozik az öröklét, a mi valóságismeretünk része a halál elfogadása is.
2009. február 11. szerda - 3:49 de.
Az hogy bebizonyítottam valószínűleg túlzás. Talán valószínűsítettem, de hogy valószínű, azt az is valószínűsíti,
hogy épp ez a gondolatmenet vlolt segítségemre, hogy értelmezni tudjam Hekaté alakját, amivel napokkal ezelőtt elakadtam.
A “kisebb-nagyobb bajokat”, amit írtál, mind hajlamosabb vagyok nagyobbnak látni. (Már ha az nagy baj, ha a sajátunk helyett Isten(ek) életét próbáljuk élni, és annak megfelelően pöffeszkedünk magunk előtt is, és másoknak is.
Szépet írtál,
mert az, hogy a “mi valóságismeretünk része a halál elfogadása is (csak) számomra azt is jelenti, hogy a halál elfogadása egyben a “részünk” elfogadása.
Annak elfogadása, hogy mennyit kaptunk a végtelenből, és épp ezáltal nem fecséreljünk időnket az arról való fantáziálásra, ami nem a miénk, hanem Istené, és mindazoké, akiknek azt adja.
2009. február 13. péntek - 3:15 de.
A görög mitológiát elemezve az a sejtésem támadt, hogy a halálfélelemnek talán a kisebb része eredeztethető a halálból, nagyobb része a nyelvhasználatunkkal máig őrzött és elvenen tartott félelem a táplálékká válástól, a fölfalatástól. Ami persze maga is a halál egyik, de valljuk be az egyik legbrutálisabb formája, így nem feltételnül jutunk sejtésem nyomán a tyúk/tojás probléma egyik változatához, mert akkén finomítható sejtésem, hogy a haláltól általában is úgy, attól (a nyilván tudattalan képzettől) színezetten/erősítetten félünk, ahogyan önnön (ráadásul tulajdon szüleinktől való) felfalattatásunkat rettegnénk.