Megérkezés és felkészülés a távozásra

Az általam Az első intellektuális botránynak elnevezett cikkváltás erőteljesen arra lökte, és ezzel katalizálta (sic!) a gondolkodásom, amerre egyébként is (de lassabban, mert módosítatlanul nehezebb irányba, némiképp kerülő úton) haladt, hogy a vallás (mint eredetét tekintve kultusz + mítosz, vallásként pedig tan és liturgia) és a nép kialakulásának fázisai egymásra épül(het)tek (eredetileg a mítosztól, manapság részben szekularizált tanoktól összekötötten/-kapcsoltan).
Ez az egymásra épülő alakulás (ami tehát nem egymással nagyjából párhuzamos vallási és “néptörténeti” folyamat, tehát nem kontinuusok; hanem egymást váltó, és ezáltal diszkrét és eltérő szakaszokból állt) szét( és ezáltal egymással csak nagyjából párhuzamos, az időben – annak az emberré válás óta létező „irányát” – egymással nagyjából váltakozva domináló két folyamattá )vált. Azóta és azáltal, hogy ez a (valláskénti, és “nép-esedés”-kénti) diszkrét alakulás réges régen etnikai határhoz ért (többek között és sok más mellett a Bábel tornyában megörökített módon).
Ez az oka, hogy akár az egyik, így a vallás-, akár a másik, így a néptörténet eseményeit akarjuk logikus, ám a másiktól függetlennek tekintett sorba és sorrá rendezni, nem járhatunk sikerrel. Sem a nép-esedés, sem a vallás eseményei nem magyarázhatóak ugyanis önmagukból, pontosabban csak hamis módon. Ugyanis és valójában kölcsönösen – és szakaszosan – egymás eseményeinek az okozójaként (és ezáltal helyes magyarázataik lehetőségeként) funkcionálnak. Ha pedig mindkettőtől eltekintünk, akkor az ezzel összefüggő eseményekkel kapcsolatban minden és mindennek az ellentéte is állíthatóvá válik, ám nemhogy bizonyítás, valószínűség nélkül. Az “eltekintéssel” a vallás és a nép-esedés előtti világba, az elő-mítosz, kaotikus – mert fogalmilag még folyékony – világába lépünk, és ezáltal kerülünk vissza.
Azért és azáltal, mert a(z etnikai) határnál mindkettő (a vallás és nép-esedés alakulása) nemcsak elakadt, hanem olyan mértékben (és főként feltehetően olyan módon) elszakadt egymástól, hogy ennek (és nyilván ezernyi más ok) következtében az addig eleven szálak elhaltak (és feltehetően elhalnak).
Azóta ugyanannak a(z időbelinek látszó) folyamatnak (a látszólag keletkezésből – fejlődésből – hanyatlásból és pusztulásból álló állomásainak) a variációi ismétlődnek, mint az elő-mítoszban, csak most nem egyén, hanem néptörténetként.

A variációkból azonban (sem logikailag, sem a valóságban) nem újabb variáció következik, hanem csak – ezáltal és ezen a módon kiszámíthatatlan, véletlenszerű – ismétlődés, mert az ismétlődés rendjét nem a variációk szabják meg, hanem az, ami variálódik, és azok, amiktől variálódik. (Azok, amiket jobb híján vallásnak, és jobb híján nép-esedésnek nevezünk és kezdtünk el ismerni.) Minden népségnél.
Illetve:
A zsidók és a (némiképp a rómaiakéhoz hasonló) birodalmak kivételével (melyek, a birodalmak a nép-esedés történetnél is jóval kiszámíthatatlanabb, mert szeszélyesebb módon ismétlik a népségekétől némiképp eltérő történetük variációit).

A zsidóság esetében a vallás lendült túl az etnikai határon. Részben, és némi módosulással egy először (ha – az ismert ok miatt – nem is közvetlenül a semmiből) új, másik világot teremtő „Appendix” árán, részben a (túlélését tekintve a rabsággal „előkészített”) szétszóratással.
A nép-esedés pedig (első nekifutásra csak – egy bő évezredig tartó – ideig-óráig) a (római) birodalommal.

A fentiek tarthatóságához, és egyáltalán állíthatóságához vissza kellett kapcsolnom a szuverén főhatalom rendelkezéséhez a “munka” fogalmát (újra össze kell gondolatilag is kötni azokat amik eredetileg is összetartoznak). Nagyjából ott és onnantól kapcsolódott össze munka és fő hatalom (és a főhatalom rendelkezésének további következményeivel), amikortól a mainstraim(et alkotó korszellemek képviselői, a premissza) szerzők munkamegosztásról kezdtek és kezdenek el fantáziálni .

Így és ezáltal adódhat elméletileg a (főként a diaszpóra) zsidóságnak egy hármas (a vallási és etnikai mellett) mellék funkciója, a (mint egykor a népesedés és a vallás, az egymásra épülő) multi- és internacionalitás és (közvetítőként, mint egykor a mítosz) a kozmopolitizmus “katalizál“-ása (sic!).

Különösen az utóbbi, a kozmopolitizmus katalizálása különösen Kantnál nemcsak szép, de rendkívül jó hatásfokú, de – a kanti rendszeren kívül – még messze nem igaz – és a legtöbbször a legkevésbé sem helyes, hanem lokálisan helytelen – módon.
Ettől (a gondolati) “helytelenségtől utópiák.
Mind a multi-, mind az internacionalizmus, mind pedig a kozmopolitizmus.
Most éppen és főként a valós, és eltérő kontextusuktól mind jobban megfosztódó, és ezáltal mitizálódásukkal univerzalizálódó (és ezáltal is lokálisan kaotizáló) emberi jogok új mítoszaként, ami legutóbb/most épp főként multinacionalitásként módosította a lokális(aka)t, hogy az utóbbi(ak) (jelenleg még magukat ideológiaként is megfogalmazni is képtelen) internacinális( tudattalan – ugyan népakaratként manifesztálódó, de attól még – hülyeségek inkonzisztens konglomerátuma)ként törekedjék, törekedjenek vissza a helyére, és így tovább…
A mainstraim szerzőinek tehát nagyjából annyiban van igazuk, amennyire – valóban! – kantiánusok, ám azon az áron, hogy ennek mértékében osztoznak Kant tévedéseiben.

Legszebb reményeim szerint (nem a föntiekkel! – hanem a föntiektől akár függetlenül, de nagyjából – a föntiekkel párhuzamos gondolati úton) a zsidóságot ért (standard, antiszemita) vádak (egy/nagy része, így a “vérvád” is, a “fejük tetejéről a talpukra” állhatnak) nem vádként, hanem (valós, katalizáló) szerepként verbalizálód(hat)nak!

Feltehetően azonban azon az áron, hogy az említett, általam (elsődlegesen) a diaszpórától katalizáltnak vélt fogalmak (és izmusok) a valós alakulások/események (csak félig) e világi (mert nem racionális, hanem logikus/mitikus) utópiáktól keltett (és ezzel káoszt növelő, és az alakulásokat/elkerülhetetlen eseményeket inkább hátráltató/lassító) „örvény”-eiként fognak mintegy mutatkozni.
Nagyjából úgy, ahogyan az áramlástanban az örvények matematikailag leírhatatlan, mert kaotikus turbulenciaként jelennek meg. Más kérdés, hogy az áramlástannal szemben a történetinek tekintett eseményeknél még a turbulencia dominál. Szinte abszolút mértékben. Vagy (egyelőre a fene és) Isten tudja!

Amennyiben pedig az örvények nemcsak zavarják, de esetleg generálják is magát az áramlást (nem a folyadékoknál, hanem a folyékony elő-mítoszok időszakában), a (fenti értelemben vett) „katalizátor” (sic!) (szerep) némileg hasonlít a kovász(é)ra, és ezzel a “föld sójára”, de ezt most (és feltehetően egy jó ideig) még nem ragozom.

(A némelyi link, illetve bejegyzés megnyitásához szükséges regisztráció módjáról és feltételéről itt tájékozódhatnak. Blog-rendszerem egészéről, és valamivel részletesebben azok részeinek tartalmáról pedig itt.
Bejegyzések, kommnetek csak a forrás feltüntetésével és az oldalra mutató aktív hivatkozással (alomfejto.hu) idézhetőek.

Tags: holokauszt, zsidóság

hétfő, november 2., 2009 @ 12:01 de. Kategória: 1. intellektuális botrány és a botrány vége.