Karácsony – amiért, és ahogyan élünk
Következő napon emailben írtam: 
Újabb három nap múlva írtam emailben: Másrészt a tüdőrák sem azonos a halálos ítélettel, noha nem a legjobb indulatú. A ………. nevű ………… évek óta vígan él a műtét után. Ha arról fantáziálsz, hogy ha a lányod 18 lenne, akkor lélekben kezded föladni, ami könnyen szétrázhat. Van egy eszmecsere egy másik blogomon azokról, akik gázkamrába mentek, meglehet, lapos közhely, de szeintem bármelyikük cserélt volna Veled. Nagyon csúnyán hangzik, de hozzájuk képest szerencsés vagy. Karácsony ide, Karácsony oda próbálj ennek örülni, ha rettenetesen nagy bőgésbe kerül is, az talán összerak úgy, hogy vagy (és nem szétráz). E
2009. január 20. kedd - 3:21 de.
Most elsőként az tűnik fel, mennyire megváltozott (elődeinkhez képest) az életünk.
A “Kellelemes Ünnepeket“, “Boldog Karácsonyt” oda és vissza (vissza még természetes módon) elmosta a halál kalkulálatlan (épp kalkulálás alatt álló) – még csak nem is közelsége! – az addig kalkuláltnál (“majd, valamikor“) – még csak nem is – közelebbisége, hanem az utóbbi valószínűségének a valamelyesti megnövekedésének a lehetősége. (Még kimondani, leírni is bonyolult.)
Két dolog jut ezekről eszembe:
A halállal mintha valahogy a következő módokon kalkulálnánk:
a/ majd valamikor
b/ majd egyszer
c/ egyszer csak
d/ egyszer csak mostanában
e/ mostanában
f/ most (tehát valószínűleg csakugyan a remény hal meg utoljára. Közvetlenül előttünk.)
A fenti sorozat rögtönzés eredménye, tehát nem egzaktnak gondolom (az a-e pontokban leírtakat), hanem csak durva megközelítésének egy esetleges folyamatnak, amennyiből azonban annyi így is világos, hogy mindenképpen a haláltól, halandóságunktól meghatározott módon éljük az életünket, ám a mehatározottság módját mi választjuk meg és azáltal, hogy:
1/ A halál, halandósgunk tudatában élünk-e, tehát mintegy folyamatosan eszünkben tartjuk, azaz azzal kalkulálva hozzuk-e meg döntéseinket, vagy:
2/ A halál tényét, és ezzel elkerülhetetlenségét tudatunk perifériájára toljuk (“majd valamikor“). Ennek (a nem tudatosításnak, a todatosítás eredményének távolítással való gyengítésének) azonban ára van, és épp ezáltal fizetjük meg a “halál zsoldját“, és élünk így is, ilyenkor is a haláltól, halandóságunktól meghatározott módon. Ha ugyanis nem tudatosítjuk halálunkat (ha nem halandóságunk tudatában élünk), akkor mint a fenti hevenyészett sorozatból is látható, beszükül a horizontunk!
Nem látunk (mert nem akarunk/merünk) el(látni) halálunkig, ami ezáltal szinte beláthatatlanul távoli lesz ugyan (számunkra) (annyira, hogy döntéseinknél nem is kell, és nem is vesszük figyelembe), de azon az áron, hogy a néhány röpke évtizedet, ameddig élnünk adatik, tovább rövidítjük (annyira, ameddig nyugodtan tudunk nem kalkulálni a halalandóságunkkal). Ezzel azonban tulajdonképpen a halál( vélt vagy valós szörnyűségé)t hozzuk előbbre: a szörnyű öregségtől, amolyan előhalálfélelemként, ha nem is rettegünk, de tartunk. Mintegy – és ez a második ár – előre, ha nem is kiüresítjük, de gondoskodunk életünk utolsó szakaszának a kiüresedéséről: olyanként, ami az (általunk) értelmes(nek vélt, valójában általunk beszűkített, és ezzel megrövidített) életet elválasztja a haláltól. (Ennek megfelelően legújabban már nem is otthonunkban, hanem valami szociáls otthonnak nevezett előhullaházban inkább töltjük, semmint éljük.) (Ebből az is következnék/következhet, hogy az értelmes élet otthontalan. Nem abban az értelemben, hogy aki értelmes, annak nincs otthona, hanem abban, hogy az értelemnek nincs, mert nem hoztuk létre.)
Nagyot változott mostanában a világunk, mert a halál vélt közelesége említésre sem méltóvá tette (legalább ebben az egy esetben) a Karácsonyt. Pedig nem is olyan régen még a halál elfogadásának forrásaként funkcionált.
2009. január 20. kedd - 11:28 du.
Tehát a halálfélelem az, ami az (egyik)akadálya a szabad , értelmes létezésnek? A valóság nem elfogadása az, ami beszűkíti a horizontunkat, mert éppen a halál háttérbe tolásával határozódunk meg méginkább , -éppen a kelleténél is jobban – általa, szűkítődik le a szemléletünk. Talán ahhoz hasonlatosan, amikor a gyermek szülei ellen lázad , s amíg nem találja meg a maga útját, sorsát, addig a szülők meghatározta világban maradóan létezik, nem attól szabadon. A haláltól szabadon létezni, azt elfogadva, attól nem félni, s azt a mindennapi tudatunkba emelve lehetséges. Ez valódi lehetőség a horizont tágítására.
Az értelem otthona –talán- az a létezés maga, amikor a halál horizontját a mindennapi tudatunkba emelve élünk, ahogyan írod is.
2010. augusztus 11. szerda - 7:32 de.
Nem tudjuk mi a halál. Nincs róla megtapasztalásunk így nem tudjuk értelmezni és elfogadni. A halálfélelem szerintem nem a haláltól való félelem, hanem attól amit azonosítunk a halállal, ami valószínűleg legbensőbb félelmünk (mindenkinek más). A halált valóban elfogadni szerintem a megtapasztalás hiányában lehetetlenség. A félelmet – amiben a halálfélelem gyökerezik – csökkenteni vagy felszámolni… ez a szabadság. A halál az ami – ismeretlen. A halál utáni élet pozitív képe is csak egy a halálfélelmek áthidalása közül.
)
Tesztkérdés: akkor mi az én legnagyobb félelmem? 
)))
Nem vagyok biztos benne, hogy a halál valós elfogadása nem vezetne-e valamiféle összeomláshoz a pszichében.
Jómagam, ugyan nem az angyalkás mennyországban hiszek, de hiszem, hogy van Valami a halál után ami visszavár.
Sokminden kihullott az életünkből (virrasztás, halotti tor) ami talán nem is a halál elfogadását szolgálta de halálközeli tevékenységként a veszteség megélését és feldolgozását segítette. Most még a döglött hörcsögöt is igyekszünk eltüntetni, hogy a gyerek ne szembesüljön vele és könnyebben vészelje át a saját érzéseit. :/
) és megöregedni meg megcsúnyulni se szeretünk mert szart se érünk már öregkorunkban hiába halmoztuk a tudást, tapasztalatot, bölcsességet. 
))))))))
Nem szeretjük a halált (ami persze mindig másokkal történik, velünk sose
És még meg is halunk. Tiszta kibaszás.
A halál… nem lehetne ez is egy nap témája?
2010. augusztus 11. szerda - 10:33 de.
Miért ne lehetne?
Pontosabban csak azt kell eldönteni, hogy melyik napon legyen, illetve ne kapjon-e külön napot. Én erre hajlok, hogy esetleg a Főheteknek ez a nap lehetne az ellentéte.
Feldobom a témát a Facebookon is azoknak, akik csatlakoztak a napokhoz.